5 dolog, amit a szülő elront a nevelésben

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , , ,




Amikor megszületett a kisfiam, akit tökéletesnek láttam, mint ahogyan minden anyuka tökéletesnek látja kisbabáját, megfordult a fejemben egy kósza gondolat. Ezt a gyereket csak elrontani lehet. És igen. Milyen igazam volt. Onnantól kezdve, hogy elkezdjük nevelni a gyerekeinket, óhatatlanul követünk el hibákat. Persze nem akarattal, vagy nem azért, mert nem vagyunk eléggé érettek a gyereknevelésre. Egyszerűen csak a túláradó szeretetünkkel is elszúrhatjuk az addig tökéletesen tudatosan, következetesen, tudományosan, vagy ösztönösen, de mindenképpen nagy szeretettel nevelt gyerekünk pedigréjét. Egyébként meggyőződésem, hogy a szülő anyánál senki nem ért jobban a saját gyerekéhez. Ennél fogva már most semmissé lehet tenni az előző gondolataimat. Hiszen, ha én értek legjobban a gyerekemhez, akkor nem is nagyon tudok hibázni sem. Vagy mégis?

Még mielőtt továbbállnátok, hogy ez a nő megbuggyant, megnyugtatok mindenkit, abszolút nem tudományos a következő okfejtésem. Kizárólag a saját, és környezetem tapasztalataiból merítettem egyet-kettőt.

Klasszikus probléma:

Minden gyerek megpróbálkozik a csúnya beszéddel. Mi, szülők persze hajlamosak vagyunk azt kommunikálni, hogy biztosan az oviban, meg a játszótéren hallja, vagy az iskolában. De itthon tuti, hogy nem hallhat ilyeneket. Dehogynem. Nézzünk csak magunkba. A jót minősítendő is hányszor használjuk az örömlány szinonimáját. Nem azért, mert káromkodni akarunk, csak szinte teljesen beépült a mindennapi nyelvhasználatba. Persze vannak olyan családok, akik sikeresen el tudják kerülni a csúnya szavak használatát a családban. Minden tiszteletem az övék. Nekünk nem megy maximálisan. Nem is vagyok büszke rá. De hogy a lényegre térjek. Amikor a gyermekem száját először elhagyta az örömlány kifejezés gyakorta használatos alakja, megdöbbentem. Persze tudtam, hogy nem szabad túlzottan reagálni, hogy ne akarjon később szerepelni az új tudományával. Kicsivel később pedig lefordítva az ő nyelvére elmagyaráztam neki, hogy ilyet egy okos kisgyerek nem mond. Nem is mondott többet ilyet. De túljárva az eszünkön, mégis eleget téve kérésünknek elkezdte becézni a tiltott szót. Kurvingó, mondta egyszer csak, mi persze mindent elkövettünk, hogy ne röhögjünk hangosan. Nem ment, kipukkadt belőlünk a tiltott nevetés. Amiből egyenesen következik, hogy hosszú-hosszú időn át küzdöttünk, míg kikoptattuk szótárából az amúgy leleményes kifejezést.

Ajándék:

Kisebbik gyerekem gyönyörű kis hajas baba, vagyis most már inkább igazi nő. Imádja cicomázni magát. Ebből következik, hogy bármilyen aprósággal le lehet venni a lábáról, legyen az rúzs, hajgumi, egyebek. Ezt ki is aknázzák a rokonok, családtagok. Sosem jönnek üres kézzel. Persze, hiszen mindenki részese akar lenni Rebeka kitörő örömének, Így aztán én egyáltalán nem lepődtem meg, amikor egyszer csak köszönés helyett azt kérdezte: mit hoztál? Mi van a táskádban? Miután jeleztem a felnőtteknek, hogy ez az ő művük, elmagyaráztam az amúgy elmagyarázhatatlant a három évesnek. Vagyis, hogy hiába kap mindig valamit, az nem úgy van, hogy neki mindig kell kapnia valamit.

Büntető lépcső:

Nem nagyon vagyok híve a büntetésnek, de azzal tisztában vagyok, hogy a fegyelmezésnek valahogy nyomatékot kell adni olykor. Nálunk a büntető lépcső volt az a hely, ahová rosszaság esetén leültettem gondolkodni a csintalankodót. Persze csak pár percre. Tökéletesen működött mindaddig, míg az édes kölyök el nem kezdte élvezni a büntető lépcsőn való ücsörgést, sőt olykor magától leült oda, jelezve, ő most büntiben van. Gondolhatjátok, hogy onnantól kezdve jelentőségét vesztette az én jól bevált módszerem.

Pátyolgatás:

Amikor beteg a gyerek, az borzasztó egy anyának. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon rosszul viselem, ha valamelyik kicsi beteg. Látni az elesettségüket, és aggódni, hogy mi bajuk lehet, anyát próbáló feladat. Ilyenkor el sem mozdulok mellőlük, mert tudom, hogy az anya közelsége, a szeretet a legjobb gyógyír. És a piszok kölykök ezt hogy tudják! Egyszer-kétszer bepróbálkoztak már este, hogy piszokul fáj a fejük, torkuk, mindenük. És sokszor nehéz eldönteni, hogy valóban fájdalmuk van, amit komolyan kell venni. Vagy csak egy kis potya pátyolgatásra várnak.

És az ötödik, amit elrontunk:

Hogy folyton azzal foglalkozunk, hogy mit rontunk el. Miközben, ha szeretjük, gondoskodunk róluk, viszonylagos következetességgel terelgetjük őket, nagy hibát nem tudunk csinálni.

Nem vagyunk hibátlanok, nap mint nap bakizunk a gyerekeink nevelésében, én mégis azt gondolom, hogy anyának lenni jóóóóóó!

Puszi: Réka