Ártatlan ágyrajárók

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




Este sokáig voltam fenn, dolgoztam még a laptopon. Írom a szakdolgozatomat és persze nektek a gondolataimat. Ezeken a „dolgozós” estéken az a felállás, hogy én fürdetem meg a gyerekeket, a férjem pedig elaltatja őket. Nagyon szép tőle, de azt azért hozzá kell tennem, hogy így kb. fél órával hosszabb ideig tart, mint nálam. De ettől még nagyon örülök, hogy segít nekem a gyerekekkel kapcsolatos teendőkben.

Szóval este nagyon hamar elcsendesedett a ház. Gyanús is volt, hogy milyen hamar sikerült elaltatni ezeket a kis angyalokat. Belemerültem hát a munkába és dolgoztam tovább. 11 óra körül úgy éreztem, hogy nem tudok tovább koncentrálni, felesleges nyúznom magam. Elterveztem, hogy veszek egy forró fürdőt és bebújok az ágyba. Kicsit olvasok, aztán alszom egy jót. A fürdésig minden stimmelt is. Felvettem a pizsimet és azzal a jóleső érzéssel, hogy mindjárt bebújok a jó meleg ágyikómba, még bekukkantottam a gyerekekhez. Hogy betakargassam őket, megsimogassam, vagy titokban adjak egy puszit a kiskamasznak, ilyenkor ugyanis nem tud ellenkezni. Csakhogy mindkét ágy üres volt. Először nem értettem a dolgot. De nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek, hol kell keresnem ezeket az „angyalokat”. Hát persze, hogy az ágyunkban. Mindeközben a férjem, mintegy mentve magát, jelezte, hogy ne lepődjek meg, mert a gyerekeink elfoglalták a helyünket, de sebaj, mert kihúzzuk a kanapét és legalább nézünk valami jó kis filmet. Először is, igenis meglepődtem, mert az ideálisnak tűnő este reménye szertefoszlott. Jó persze nem véglegesen, hiszen ha eléggé rugalmas vagyok, akkor a kanapén töltött estéből is ki lehet hozni valamit. A csalódottságomon meg, hogy már megint nem a saját helyemen fogok aludni, jelentősen tompított a két kis összebújó kutyakölyök látványa az ágyunkban. Így hát mit csináltam? Hoztam a takarómat, vagyis a gyerekekét, mert a miénkben ők aludtak, és megágyaztam magunknak, kint a kanapén.

Azon kezdtem gondolkodni, hogy én sem szerettem soha egyedül aludni. Sőt, ha őszinte akarok lenni, most is jobban szeretem, ha van kihez hozzábújnom. Vagyis azzal, hogy éjszaka átjönnek hozzánk, nincs semmi gond. Úgy érzem, hogy ha nekik ez ad biztonságot, akkor meg kell adnom nekik. Még akkor is, ha én ezáltal úgy kelek reggel, mint akit agyonvertek. Vagy ha titokban azt kérem karácsonyra, hogy hadd aludjak át végre nyugodtan egy éjszakát. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy hét közben mindenki aludjon a saját ágyában. Szokták kérdezni tőlünk, hogy ki a szigorúbb nálunk, a férjem vagy én? Nem szoktam tudni válaszolni rá. Lehet, hogy most közelebb jutok a megoldáshoz? Ha én altatom el őket, akkor tuti a helyén marad mindenki. Legalábbis egy darabig…

Puszi: Réka