Néhány hónappal ezelőtt írtam már arról nektek, hogy Attila milyen nehezen szólalt meg. Azáltal, hogy minden kívánságát lestük és mindig mindent azonnal kitaláltunk, hogy mit szeretne, nem volt hajlandó beszélni. Mert nem volt szüksége rá… Nálunk akkor a megoldást az hozta, hogy óvodába küldtük, ahol nem hangolódtak rá annyira, ahol kénytelen volt a kéréseit megfogalmazni, ahol a gyerekekkel nem volt más választása a kapcsolatépítésre, mint hogy megszólal és beszélgetni kezd. Így kimaradt nekünk az az élmény, amikor egy kisgyerek először formázza a szavakat, mert ezeknél a próbálkozásoknál mi nem voltunk jelen, hiszen az óvodában történtek meg.
Annánál most más a helyzet. Nem tudom, hogy azért van-e, mert ő lány, vagy mert van egy idősebb testvére, vagy egészen egyszerűen ő egy ilyen kis cserfesebb személyiség, de képzeljétek, elkezdett beszélni! Óriási öröm és büszkeség nekem. Imádom, ahogy most már mondatokat formál, hogy tényleg fecseg, hogy élvezetesen ejti ki a szavakat, hogy tényleg olyan, mint egy kacér csajszi, aki tudja, hogy a szavakkal is le lehet valakit venni a lábáról. Attilát Atának hívta az elején, és persze az első szavai családtagokat takartak. Apa, ez értelemszerűen az apja, mama, ez Böske néni, és nyanya… ez lennék én. Aztán később jött a cápa szó, ezzel a bátyjánál szerzett jó pontokat.
Azt már most látjuk, hogy be nem áll a szája és rendkívül érdeklődő. 
De ami szintén látszik, annak ellenére, hogy még tényleg pici, hogy milyen elképesztő humora van, és hogy mennyire ösztönösen tudja azt, hogy mikor kell neki a saját maga kis eszközeivel közbelépni, hogy egy helyzet feszültségét enyhítse. Nem mindig szavakkal teszi ezt. Néha tettekkel. És hogy ne beszéljek ilyen titokzatosan, el is mesélek nektek két ilyen esetet. Legutóbb Attilát akartam fegyelmezni. Már nem is tudom, milyen rossz fát tett a tűzre, nem is érdekes, a lényeg, hogy felemeltem a hangom, próbáltam a létező legszigorúbb énemet elővenni, és jól megszidni Attilát, hogy legközelebb ilyen tényleg ne forduljon elő. Anna egy ideig hallgatta ezt a dolgot, majd egyszer csak elkezdett nevetni. Hogy a helyzeten, vagy rajtam, mindegy is. A vége az lett, hogy mindhárman gurultunk a nevetéstől. Attila magán, hogy milyen csínytevést követett el, én magamon, hogy a lányom nem teszi lehetővé nekem, hogy kibontakozzak, mint szigorú anya, Anna pedig nyilván azon, hogy sikerült neki a helyzet feszültségét elvennie. És persze mindhárman nevettünk Annán, mert ilyenkor mi más választásunk marad, mint nevetni a helyzet komikumán. A gyerekek a maguk módján tudják befolyásolni az érzelmeinket és a helyzethez való hozzáállásunkat. Egy fél pillanat alatt elpárolgott a mérgünk.
Egy másik napon egyébként Anna épp a nevetéshez képest ellenkező reakciót választotta eszközéül. A két Attila játékból verekedtek egymással. Amolyan férfias harcot képzeljetek, amit apa és fia néha előad, mert a küzdelmet meg kell tanulni. Anna komolyan vette a dolgot és elkezdett sírni, közben pedig mondani hangosan, hogy „Apa! Ne bántsd Attilát!”. Na mit szóltok az én amazon lányomhoz? Annyira örülök, hogy ilyen jó testvérek Attilával. Hálát adok azért, hogy Anna így szereti a bátyját, hogy még az apjával is hajlandó konfrontálódni miatta. Bátor kis leány lesz, nem vitás!
Szóval Annával most így állunk. Hol sír, hol nevet, hol hallgat, hol beszél. Minden helyzetben a megfelelő eszközt választja és mindig hatást gyakorol ránk. Ezt akartam nektek elújságolni. A legszebb Anyák napi ajándékok között pedig természetesen megőrzöm azt az emléket, amikor azt mondta, hogy „Szeretlek” és megpuszilta az arcomat. A legnagyobb ajándék tényleg a szeretet!
Puszi: Gabi
