Számomra a gyerekeimmel lenni tanítás. Mindkettő tanít, mindkettő másként tanít. Nyugodtabb, felnőttebb, önálló gyerekek születnek mostanság. Az enyéim is ilyenek. Hívják őket indigónak, aztán meg kristálynak, nem is ez a lényeg, egy a biztos, ők tanító gyerekek, akiktől mi felnőttek is sokat tudhatunk meg saját magunkról.
Érdekes látnom Attila és Anna között a különbséget. Attila tükröt tart nekem, Anna pedig a szeretettel tanít. Amikor Attilát nézem, a hibáimat látom benne. Ha rosszul csinál valamit, tudom, hogy azt én is rosszul csinálom, ő ezt mutatja meg nekem. Nem ad már könnyen puszit. Nagyfiú. Elfogadtam.
Anna más. 
Egy bölcs lélek, egyelőre egy kislány testében. Önálló kis személyiség, aki tudja mit akar, nem vár el segítséget, és sokszor vissza is utasítja, ha szeretnék neki segíteni. Imád gondoskodni. Ő akar fésülni engem, ő szeretne szárazra törölni a törülközővel, ő etetne és ő simogatna engem egész nap… Szeret, amennyire csak tud. Ezt ki is mutatja ezzel a sok-sok aprósággal.
Andersen meséit olvasom most neki, a Hókirálynő egyelőre az ő legkedvesebb meséje. Örültünk is nagyon, amikor kiderült, hogy még szabad a Hópihe jel az ovis csoportban. Nagyon fontosak ezek a mesélős percek számomra. Mesét olvasni a gyerekünknek valahol nekünk is egy csoda. Számtalan olyan helyzet, momentum, pillanat adódik közben, amit sosem felejtünk el. Sosem felejtős az a történet is, amit leírok nektek. A Kis gyufaárus lány az én kedvenc mesém volt gyerekkoromban… Nem tudom, hogy miért ragadott meg annyira… Pedig szomorkás, borús a hangulata, nem az a tipikus hercegnős, habkönnyű, jön a herceg a fehér lovon dramaturgiával dolgozó mese. Nekem mégis ez volt a leges-leges legkedvesebb mesém. Olvastam most Annának, és nem tehetek róla, de annyira elérzékenyültem, hogy elkezdtem sírni. Anna odajött hozzám, elkezdett simogatni, adott egy nagy puszit és annyit mondott: „Anya! Ne sírj! Ez csak egy mese!”
Hát ilyen az én kislányom. A tiétek milyen?
Puszi: Gabi
