Az elején kezdeném

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




patriTalán kettőnk történetét az elején kezdeném, úgy a legtisztességesebb. Nem a legelején, a pocakossággal, hanem azzal, hogyan is született Rozi.

Leszögezném, hogy a terhességem alatt nem féltem a szüléstől, vagy nem volt bennem olyasmi, hogy hű, mi lesz ha majd ott tartunk már. Ám a harmadik harmadban kaptam néhány olyan ijesztő beszólást és kérdést, ami néha görcsbe rándított. A legkedvesebb egy viszonylag ismert ember volt, aki kinevetett, amikor azt mondtam, nincs bennem félelem és közölte, hát, pedig az rohadtul fájni fog és ő már rég megbeszélte volna a császárt a nőgyógyászával. Én azt gondoltam, hogy a természet ezt a dolgot úgy találta ki, hogy a baba a maga döntése által induljon el az ő útján, amikor gondolja. És már sokan végigcsinálták ezt előttem, az asszonyok a földeken is megszültek, mi baj lehet? Aztán a sok huhogó miatt egyszer csak én is azt éreztem: jézusom, mi lesz, ha ez tényleg irtózatosan fog fájni, ha begörcsölök és nem tudom felvenni a tempót, ha császárra kerül a sor stb… (Persze, minden eshetőségre felkészültem azért tudatilag, mert van olyan baba, aki császár-párti születésre vágyik.)

Aztán olvastam egy könyvet, patricia es roziahol azt írta le a szakértő szerző, aki már sok szülést látott, hogy a nők úgy viselkednek a szülésüknél, mint az életük nagy stresszhelyzeteikben szoktak. Hű, ez volt az én segítő mondatom! Átgondoltam, milyen is vagyok olyankor. És rájöttem, minden rendben lesz. Mert minden nagy vésznél először iszonyatosan megijedek, aztán valami óriás nyugalom vesz rajtam erőt és végigcsinálom, ami előttem van. Így úgy döntöttem, hogy én, illetve mi fogjuk uralni a helyzetet és kész. És visszarázódtam a rendembe. (Volt ebből persze generációs vitánk mással, hisz anyáink idejében még tekintélyelvűbb volt minden. Majd az orvos megmondja, majd ő tudja, mi a jó stb. Én azt gondoltam, ez a dolog Roziról és rólam fog szólni, majd én fogom érezni, mi lesz a jó, persze együttműködve a „csapattal”. Ehhez  az elvemhez kerestem meg a megfelelő körülményeket.) Szülésznőt is választottam, mert úgy éreztem, az fontos, hogy legyen egy profi segítőm a családtagokon kívül. Csodásan gyakorlatias angyalt találtam.

Egyszer hétvégén mentem fel beszélgetni, ismerkedni Tóth Antalné, Mártikához a kórházba. Olyan nyugalom volt akkor a szülészeten, hogy csak na. Lágy színek, halk zene, tisztaság. Ültünk bent a szülőszobában, megnéztem mindent, papírokat töltögettünk, hogy majd ne akkor kelljen megoldanom ezeket és azt éreztem: én hétvégén szeretnék szülni, ilyen nyugalomban. Tisztelettel szeretném fogadni a kislányomat, biztosítva neki a maximális odafigyelést.

Az utolsó néhány hétben már nem annyira járogattam emberek közé, mert rém idegesítő volt, ahogy azt kérdezték: Nem akarsz már szülni? Meg olyanokat is kaptam: kijön ez a gyerek egyáltalán? Így úgy döntöttem, csak azokkal veszem körül magam, akiket szeretek. A család persze izgalomban volt, mi is rohangáltunk fel a kórházba ellenőrzésekre, ilyenkor mindig bepakoltunk mindent, kicsi és nagy bőröndöt, köldökzsinórvér levételhez szükséges ládikát, meg a sok csokit vésztartalékként. Körülöttünk mindenki ideges volt, én teljesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy Rozi határozott, de érzékeny gyermek lesz, aki nem tűri, hogy más mondja meg neki, mikor induljon el.

Így egy szép szombat este Rozi megfelelő időpontban érezte, hogy most már ideje lenne egymás szemébe néznünk. És a bizonyos szakértőnek igaza volt. Először iszonyatosan megijedtem, aztán néhány perc múlva maximálisan megnyugodtam. Olyannyira, hogy a kórházban el sem hitték először, hogy én szülni fogok, mert nem jajongva és hétrét görnyedve kapaszkodtam fel a második emeletre. Aztán a gépek persze kimutatták, itt vannak szépen látható fájások, a kisasszony kisvártatva elhagyja a kilenc hónapos úszótáborát. (A kocsiban útközben persze szóltam a testvéremnek, hogy a baba kifelé kacsingat, ő meg riadóztatta Anyuékat. Így, mire én beköltöztem a szülőszobába, már a többiek is érkeztek rendben. Utána persze azért felpörögtek az események, már amennyire egy lassú folyamatban lehet.)

rozi_

Mártika, a szülésznő sokat segített, az ügyeletes orvosok is mind kedvesek voltak, a fináléra pedig befutott Lintner doktor, aki ezer esztendeje az orvosom és igen kedveljük egymást. Végig kommunikáltam Rozival magamban, amiben sokat segített az is, hogy az utolsó kapcsolatanalízises órán már „átvettem vele” a születését, hogy mi és hogyan fog várhatóan történni. Bátorítottam őt, hisz tudtam, ez az ő első, nagy hőstette. Aztán éjjel egy óra harmincöt perckor zsupsz, kicsusszant az én kis karakán angyalkám. Nem lacafacázott, ő bizony megérkezett. Apa elvágta a köldökzsinórt, igaz, másodszorra sikerült neki, hisz az ember nincs felkészülve arra, hogy mennyire kemény is az a valami. Aztán levették a köldökzsinór vérhez szükséges dolgokat, köszönet a profizmusért a http://cbc.hu/ csapatának!  A dokim megdicsért, a szülésznőm pedig megköszönte, hogy „velem szülhetett”, mert ahogy mondta, nagyon ott voltam fejben és ez egy igazán szép szülés volt. A család is bejöhetett végre a szobámba, mert őket a finálékor már kiküldték. Én meg mindig ott szorítottam a kezemben a homeopátiás bogyókat, amelyek nem belsőleg hatottak, mert egy idő után elfelejtettem bevenni őket. De szorongatva is megtették a kívánt hatást.

Én persze az eseményeket napokkal később dolgoztam csak fel, mert egyetlen dologra tudtam csak gondolni akkor, arra, ahogy megláttam a visító kis emberkét és ezt mondtam: úristen, de szép!

Hát valahogy így kezdődött a mi történetünk.

Szabó Patrícia

újságíró, blogger

Nesze!szer.blog.hu

(fotó: Oleg Borisuk és Falus Kriszta)