Békebeli Anglia

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




reka_csikosBristolban jártunk a családommal. A barátainknál, akik lassan öt éve élnek kint. Régóta terveztük, csak a megvalósítás nem ment olyan könnyen. Összeegyeztetni a két család programját, a családon belül meg az előadásokat, fesztiválokat, könyvbemutatókat, iskolai kötelezettségeket. Végül nagy nehézségek árán sikerült megoldani az egyeztetést és útnak indulhattunk a szigetországba.

A gyerekek napokkal az utazás előtt lázban voltak, reka es a gyerekekígy nyilvánvaló, hogy a nagy nap előestéjén, nem nagyon jött álom a szemükre, pedig tudták, hogy másnap meg lesz a böjtje, hiszen hajnalban indult a gép. Alig pár óra alvást sikerült azért összehozni, a korai kelés viszont nem okozott gondot senkinek sem. Éltükben először úgy pattantak ki az ágyból, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Fapadoson utaztunk és szinte fel sem fogtuk, hogy repülünk, máris Zoli barátunk, Beni keresztapukája karjaiban, majd autójában találtuk magunkat. Egy teli kosár várt bennünket, benne mindenféle finom tízóraival, útravalóval, mert hogy nem nagyon vacakoltunk, azonnal elindultunk az első túránkra. Ripsz-ropsz Salisburyben voltunk. Mesés kalandjaink tehát itt vették kezdetüket.

otorai teaMindig is vonzott a vidéki Anglia, de nem gondoltam, hogy ennyire nagy hatással lesz rám. Nem győztem beszippantani az élményeket, színeket, ízeket. Imádom a hazánkat, ezt ti is tudjátok, de a sok eső és borongós idő ellenére, vagy tán pont azért, annyival kedvesebbek ott egymással az emberek. Mosolygósak, közvetlenek. Én magam is azon kaptam magam, hogy milyen furcsa lehetek az ottaniak számára, amint látszólag morcosan járkálok közöttük. Egy pár óra kellett csupán, hogy én is kisimuljak, és valóban mosolygós jókedvvel adjam át magam az utazásnak. Zoli, aki a férjem gyermekkori barátja és nagyon sokat lógtunk együtt hárman, mindig is mókagyáros volt. Így aztán nagyon jó volt általa újra gyerekké válni, és csak röhögni, röhögni, röhögni. Igazából mindenen. stonehengeMég azon is, hogy mire elértük a hőn áhított Stonehenge-et, akkora vihar kerekedett, hogy még Dorothy az Ózból is megirigyelte volna. Közel két percig csodálhattuk a világ egyik leglátogatottabb pontját, mire feladtuk a küzdelmet az elemekkel és visszaindultunk a busszal a bejárathoz. Mondanom sem kell, hogy addigra viszont száz ágra sütött nap és nyoma sem volt viharnak. Ez valami trükk lehetett csak. Ugyanis nagyon közel volt már a záróra, nyilván mentek volna haza vagy bulizni az ott dolgozók. Erre tudtunk csak gondolni. De természetesen nem csak erre kerestünk a magyarázatot, hanem arra a rejtélyre is, amire évezredek alatt sem jött rá senki, csak mi. Hogyan kerültek azok a kövek oda? Csak azért nem árulom el, hogy mi a megfejtés, mert még kidolgozás alatt van a tudományos felfedezésünk.

Rengeteg helyen jártunk, nagyon sok mindent láttunk, leírni sem lehet talán. De nem is biztos, hogy kell. Az élmények azok, amiket el kell raktároznunk. A családdal, barátokkal együtt töltött időt. Talán ez volt az első nagy közös turistáskodásunk így négyen. Hiszen Rebus is most ért abba a korba, amikor már valóban lekötik a látnivalók. Nagyon máshogy léteztünk ott kint. Lazábban, szorosabban, nagyobb figyelmet szentelve egymásnak. Persze könnyű dolgunk volt, hiszen más egyébre nem is kellett figyelni. Feltöltődtem. Még akkor is, ha hazaérve pofáncsaptak rendesen a teendők és most az utazás után egy héttel sem tudtam még felszámolni a szennyeshalmot. De most valahogy nem érdekel. Azt akarom, hogy azok az energiák, amiket magammal hoztam, még egy kicsit hadd dolgozzanak. Talán nektek is át tudtam adni belőle egy picikét. Utazzatok! Legyetek együtt! Éljetek!

Puszi: Réka