Bízz benne!

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




Patricia_Rozi_300Az önbizalom és én soha nem voltunk a legjobb pajtások. Kapcsolatunk inkább viharosnak volt nevezhető mindig. Ám ugye, az ember mindig ott kapja a legtöbb „osztást”, ahol van fejlődnivalója bőven, így ez ügyben nincs okom panaszra, kaptam bántást rendesen már mini koromtól. Talán ezért is igyekszem mindenben nagyon biztatni a kis porcelán diktátoromat.

Azért is írok most erről, mert az utóbbi néhány napban elég jól teljesítettem az erre a témára vonatkozó beszólásokat illetően a család és a játszótéri megmondók kategóriában.

Igen, én akkor segítek a mászókára való felmászásban, ha igényli a kisasszony. Nem lépek helyette, nem fogom a kezét, csak akkor, ha tudom, erre van szükség. És nem azt mondom neki: le fogsz esni, inkább csak azt: ügyelj erre és erre, mert veszélyes lehet, de ezt sem túl sűrűn. És igyekszem azt táplálni: ügyes vagy, meg tudod csinálni! Mivel ő még azáltal határozza meg magát, amit én, vagy mi mondunk róla, elsődleges, hogy azt érezze: bízom benne. És bízom benne. Minap legalább harminc másodpercre egyedül hagytam őt a játszótéren, amíg elvettem valakitől a táskámat. Hű, hogy én mit kaptam! A játszón vigyázni kell a gyerekre, figyelni minden lépését. Ez persze igaz. Részint. Csak én ismerem őt. És tudom pontosan, hogy amint beér egy játszótérre, mit fog tenni. És nem is történt semmi probléma, lecsúszott az első csúszdán, amit talált, a külön töltött húsz másodperc alatt. A szemem sarkából persze mindig őt lesem. De nem mászom utána lépcsőfokonként a mászókán, hogy nehogy baj legyen és engedem, hogy az állatkertben egyedül másszon fel a Varázshegy tetejére. Ott vagyok mellette, ha kellek, de megy egyedül, mint a gép. És büszke rá, hogy sikerül megcsinálnia a távot! Én bízom benne és ő ezáltal bízik önmagában! (Egyébként, aki kicsit spirituálisabb gondolkodású, pontosan tudja, hogy amennyiben azt mondjuk: le fogsz esni, bevered a fejedet, pont azt fogalmazzuk meg vágyként az Univerzum számára: ezt szeretném, hogy bekövetkezzen! )

patricia es rozi

Van egy ismerősöm, akinek már nagy, felnőtt fia van. Most külön országban élnek, mert az anyuka tipikus helikopter szülő volt, ahogy a pszichológia nevezi, mindig ott körözött a gyerek feje fölött és hárított minden veszélyt. És igen, a srác az anyukája közelében teljesen „életképtelen” lesz, mert azt szokta meg, mindentől megvédik és mindent elintéznek helyette.  Persze, az is igaz, hogy nevelés nem létezik, csak példamutatás. Ez sem egyszerű. Ezért is felelős vagyok. Volt már, hogy pont emiatt álltam fel és jöttem el egy helyzetből, hogy  a gyerekem ne azt lássa, anyával lehet csúnyán beszélni, meg lehet alázni. Hát nem. Inkább elmondtam neki, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem engedhet meg magának, kell, hogy kellő önbizalma legyen hozzá és kikérje magának. És ezért és ezért ide nem jövünk többet. Ám persze, hogy féltem őt, nagyon féltem őt.

rozi neptanc

Mert Rozi a legbátrabb kislány a játszótéren. Egyedül felmászik mindenre, hihetetlenül mozgékony, ügyes és vakmerő. Nekem itt kell résen lennem, de tudom, hogy szól, ha segítségre van szüksége. Azt szeretném, hogy tudja, a világ egy csodálatos hely, ahol minden nap valami öröm vár az emberre és nagyon sok pajtással találkozhatunk. Ha én arról sipítozom mindig neki, ez is és az is milyen szörnyű, bosszantó, veszélyes, akkor ő nem felfedezni akar majd, hanem elbújni a veszélyek elől. Most ott tartunk, hogy a belvárosban egyenként köszön rá az emberekre: szia, csókolom, a dinoszaruszuktól a fiú barátai mind féltek, ő be akart menni hozzájuk a díszletbe és simán kért valamelyik nap jeget a pincér bácsitól a pult mögé mászva, a fagyizóban pedig leelőzte a sort, hogy közölje: egy gombóc csoki fagyit enne!  Már csak azt kell valahogy megtanítanom neki, hogy néha sorba is kell állnia az embernek és türelmesen várni a gombócára…. ez nem lesz könnyű, mert én sem vagyok a legjobb ebben.  Bízom benne, hogy sikerülni fog.

Szabó Patrícia

újságíró, blogger

Nesze!szer blog