Boldogan éltek, míg meg nem haltak

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




A minap nálunk aludt a dédi. Bence nagymamája. 85 éves, és elképesztő formában van. Szellemileg is, testileg is. Az egész életét keményen végigdolgozta. De azt hiszem, mindvégig életörömmel. Éppen enyhébb este volt, a gyerekek már elaludtak, mi pedig felmentünk a teraszra, és megváltottuk a világot egy pohár borral a kezünkben. Persze egy 85 éves nőnek egészen más gondjai vannak, mint egy magamfajtának, de mindig szeretettel figyelem a terveit. Most éppen azon aggódott, hogy a temetőben a sírok nem úgy vannak elrendezve, ahogy ő szereti. Mert a váza, amibe a virágokat szokta tenni, tönkrement. Majd vinni kell újat. A dédi ugyanis nagy odafigyeléssel ápolja szerettei emlékét, és az ezzel járó földi dolgokat. Gondoltam én, mert egy meglepő gondolat következett tőle. Azt mondta, hogy nincs ideje gyakrabban kijárni. Vannak szomszédai, akik hetente kimennek a temetőbe. Szinte programként élik meg. Ő viszont az élőkkel szeretne lenni, a kis dédunokáival például. A szeretet az úgyis bennünk van a halottaink iránt. Itt befejezte a gondolatsort. De úgy éreztem, lett volna még tovább. Vajon közel a kilencvenhez hogy viszonyul az ember a halál kérdéséhez?

Vannak életszakaszok, amikor bekopogtat a téma. A kisfiamnál például úgy jött elő első alkalommal, hogy mi lesz vele, ha mi meghalunk. Emlékszem pontosan, ezek a gondolatok engem is foglalkoztattak kislányként. És emlékszem arra a megállíthatatlan sírásra, és az érzésre, hogy milyen jó volt ölelni az anyukám. Most mikor a kisfiammal kellett volna erről beszélgetnem, azt hiszem, nem tudtam eléggé okos lenni. Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Azt hiszem, motyogtam valamit arról, hogy mi még nagyon fiatalok vagyunk, és nagyon soká lesz az, amikor meg fogunk halni. És addigra neki már családja lesz, és gyerekei, és nem marad egyedül. Sőt! Mivel neki van már testvére, soha, de soha nem lesz egyedül.

Aztán eszembe jut, amin biztosan sokan átestetek. A halálfélelem. Milyen alattomosan tör rá az emberre. És milyen rémisztő, szorongató. A félelem az ismeretlentől. Emlékszem, hosszasan próbáltam megoldást találni, hogy milyen lehet az, ha a testünk feladja. De beletörődtem, hogy esélyem sincs arra, hogy megértsem, milyen az, amikor eljön a pillanat.

Előjött még egy emlék. Szerelmünk elején, amikor még minden elválás, akár két napra szóló is iszonyúan fájdalmas volt, sírva fogadtuk meg egymásnak, hogyha legközelebb méhecskének születünk, mi akkor is egymáséi leszünk. (Lehet, hogy csak én sírtam, a férjem nem :-)

Közeledik a halottak napja. Tudom, hogy ilyenkor többet foglalkozunk a halottaink emlékével. Pontosabban azzal, hogy ennek külső eszközökkel nyomatékot adjunk. Mert az, aki egy igazán szeretett személyt veszített már el, az pontosan tudja, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne jussanak eszünkbe. Én nem tudok úgy elaludni, hogy ne gondoljak a nagyszüleimre. Azt hiszem, sosem fogom megszokni a hiányukat. Ugyanúgy érzem nagypapi tenyerének simogatását. A nagyi illatát. Látom a mozdulatot, ahogyan kirúzsozza száját. Még közel a kilencvenhez sem tette ki a lábát az ajtón, ha nem volt rúzs a száján. És arra is emlékszem, hogy engem is kirúzsozott mindig, de csak a rúzs kupakjával. :) Olyan döbbenetes intenzitással vannak jelen a családunkban, olyan mély nyomokat hagytak bennünk, hogy a dédunokák, akiket ők már nem ismerhettek, teljesen természetesen kezelik a ő helyüket a családban. Minden évben közösen látogatjuk végig a sírokat a férjem szüleivel, és az én szüleimmel. Van valami meghittség abban, ahogyan némán didergünk a sírok mellett: Mindenki a gondolataiba mélyed. A gyerekek rendezgetik a gyertyákat. És mindenféle szorongás, gátlás nélkül törik meg az olykor zavart csendet. Végül is a halál természetes. Csak valahogy elfelejtettük, hogyan kell kezelni.

Nemrég felfedeztem egy remek könyvet, Singer Magdolna tollából. A “Boldogan éltek, míg meg nem haltak” című foglalkoztató kötet megmutatja nekünk, gyakorló szülőknek, hogy lehet és kell is beszélni a halálról, a szomorúságról, a dühről, a bűntudatról – és mindenféle érzelemről, amely a gyász gyakori kísérője. A szülőknek fogódzót nyújt, hogyan állhatnak gyászoló gyermekük mellé, foglalkoztató feladataival pedig segíti a gyerekek gyászfeldolgozását, és hogy eljussanak ahhoz a felismeréshez, hogy a halál az élet velejárója, nem titkolni és szégyellni való dolog, megtapasztalhatja, miképpen lehet a szeretetteljes együttlétekben kapaszkodót találni és eljutni a lelki megbékélés felé. Ajánlom mindenkinek figyelmébe, sőt heti játékunkon meg is nyerhetitek ezt a sajnos előbb-utóbb mindenki számára fontossá váló olvasmányt.

Nem vagyok antropológus, de azt tudom, hogy más kultúrákban egészen másképpen élik meg a halállal kapcsolatos dolgokat. Tanulságos lehet belepillantani egy-egy nép szokásaiba. Most egyet kimazsoláztam nektek. Lila Downs Mexikó „Palyabeája”. Ő, és az ő népe így ünnepli a halottak napját.

Meghitt emlékezést mindenkinek, és sok-sok örömteli percet, órát, napot azokkal, akikkel még együtt lehetünk!

 

Puszi: Réka