Budapesti képeslap vendégekkel

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




reka_konyoklosCsodálatos öt napot töltöttem Budapesten. Ezt kaptam három lánytól a világ három különböző pontjáról. Izraelből, Kanadából, Törökországból. De őszinte szívvel írhatnám én is ugyanezt. Majd kiderül mindjárt, hogy miért.

Shanie Boianjiu a Bátraké a mennyország című könyv szerzője, a könyvfesztiválra érkezett a Libri kiadó meghívásából. Shani 25 éves izraeli lány, aki első könyvét jött népszerűsíteni Magyarországra. Őt most ismertem meg.

Narmint már ismerem Sharjahból. Ő is ott volt azon a könyvfesztiválon, amiről novemberben írtam nektek. Narmin Isztambulban él, és természetesen könyvekkel foglalkozik. Akkor és ott szinte nem is beszélgettünk, szóval igazából őt is itthon ismertem meg.

Janie Yoon Torontóban élő, koreai lány. Sharjahban találkoztunk először, egy kora reggeli órán. Ő a huszonakárhány óra utazás után szinte azt sem tudta, hogy hol van. De remek humorát nem tudta elnyomni az álmosság. Persze a férjem nem hagyhatta ki a viccet, tényleg nem lehetett látni a fáradtságtól a szemén, hogy éppen alszik-e vagy ránk figyel. Vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni, mint ahogyan nem is lehet gátat szabni neki. Nem a szerelemről beszélek most, hanem a barátságról, amiben éppen úgy szerepet játszik a kémia. Janievel kb. két perc kellett, ahhoz hogy tudjuk, nálunk ez működik. Pedig nagyon bénán beszélek angolul. Mások előtt leblokkolok, ami valljuk be elég gyakori. Mármint, hogy mások előtt kell megszólalni angolul. De Janie-vel valahogy más volt. Annyira meg akart érteni, én meg annyi mindent el akartam neki mondani, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy beszélgetek. Angolul. Meg viccelődünk. Angolul. Meg is jegyezte, hogy most már ideje abbahagyni a görcsölést az angol (nem)tudásomon, mert aki angolul tud humorizálni, az nem mondhatja magáról, hogy nem beszél. Jó, ő elfogult, de tény, hogy a sharjah-i öt nap és ez a budapesti plusz öt, felért egy intenzív angoltanfolyammal. Meg is mondtam neki, hogy kénytelen itt maradni Magyarországon, hogy megtanuljak végre normálisan angolul.

A három lányhoz csatlakozott még Sába barátnőm, Bence üzlettársának, Ádámnak a felesége. És persze Ádám és Bence is. Érthető vagy lerajzoljam a családfát? Mert (nem csak) a három csaj szerint külföldön, ahol a fiúkkal évente sokszor találkoznak különböző szakmai utakon, mindenki úgy beszél róluk, mintha egyek lennének. Össze lennének nőve. Ez tény. Ezt már csak tetézi, hogy egy alkalommal az egyikőjük „my partner”-ként mutatta be a másikat. Nem kis mulatságot okozva ezzel. Ádám pedig egyszer úgy mutatott be engem, hogy az egyik feleségünk. No comment.

Szóval a fenti kis csapat öt nap, öt éjjel járta a várost, hogy megismerjék azt. Bizony, én is olyan dolgokat láttam, vagy olyannak láttam dolgokat, amit, és ahogyan még sosem. Pedig tizennyolc éve lakom Budapesten. A Városligetet ezerszer láttam, most mégis, ahogy körbevezettük őket, úgy éreztem, hogy most látom először. Pont így voltam a Bazilikával, a Várral vagy az éjszakai Budapesttel. Miért van az, hogy a napi rutin elfeledteti velünk, hogy milyen gyönyörű helyen lakunk? Tudjátok mit mondott Janie, aki Torontóban lakik és bejárta a világot? Hogy szeretne itt egy lakást. És nem viccelt. Mi pedig még viccből sem beszélnénk le róla. Mert Budapest tényleg szép város, sok-sok kulturálódási lehetőséggel. Mondanom sem kell, hogy nem az volt a gond, hogy mivel töltsük meg számukra ezt az öt napot, hanem az, hogy hogyan válogassunk a jobbnál jobb programok és persze a kötelezettségek között. A legnagyszerűbb estét nálunk töltöttük. A mi nagynak nem nevezhető, viszont kicsinyke lakásunkban. Az én ötletem volt. Mert azt éreztem, hogy bármilyen klassz helyre elvihetem őket, leginkább itthon tudom megmutatni, mennyire vártuk őket. Hát bejött. Húslevest főztünk, libát sütöttünk. Boroztunk a teraszon, beszélgettünk, és nagyokat nevettünk. (Néha az én angol nyelvbotlásaimon :-).  A szomszéd lány pedig megmutatta, hogy ő is tud angolul. Választékos angolsággal tudatta, hogy hangosak vagyunk, ő pedig picit sem toleráns. Fogalma sincs róla, hogy Shani a mi kis VI. kerületi tetőteraszunkról Amerikába tart, onnan pedig tovább sok-sok országba, ahol kiadták a könyvét. Ezt az apró kellemetlenséget leszámítva, azt kell mondanom, hogy tökéletes volt minden. Nem csak az itthoni vacsorán, hanem az összes étteremben és szórakozóhelyen ahol jártunk. Lehet, hogy szerencsénk volt, vagy jól választottunk, de én inkább szeretném azt hinni, hogy mégiscsak jó hely ez a mi fővárosunk!

Ui.: Ha akartok egy csuda helyet a belváros szívében, akkor nézzetek be a Chez Daniel nevű francia étterembe a Szív utcában. Az biztos, hogy nem mindennapi élményben lesz részetek. Olyan kajákat ettünk, amit én még itthon sehol. A hangulat pedig? Filmbe illő. Jófajta francia filmbe.

Puszi: Réka