Büszkeség meg az ítélet

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




boldogrekaVoltatok már büszkék? Magatokra, a szüleitekre, a családotokra vagy éppen a hazátokra? Csak úgy kérdezem.

Nagy munkában vagyok éppen. Intenzív időszakon vagyok túl. Nagy utazás előtt állunk. Ami azt jelenti, hogy érzelmileg meglehetősen túlfűtöttek a mindennapjaim. Egyébként is egy két lábon járó radar vagyok. Érzékeny a világra. A jó és a rossz dolgokra egyaránt. Mélyen élem meg a pillanatokat. A jókat és rosszakat egyaránt. És néha, ahogyan vizslatom a környezetemet, csak pislogok nagy szemekkel. Úgy érzem sokszor magam, mint a kisgyerek, aki elvész egy forgalmas nagyvárosban és nem  talál ki az „felnőttemberlábrengetegből”. Nem lát ki, nem hallják meg, csak sodródik és nem érti, mi ez az egész.

Nemrég voltunk egy nagy cég családi napján. Zenéltünk. Csodás idő volt, gyönyörű környezet, sok ezer ember. Minden adott volt, egészséges, normális körülmények között élő gyerekek és felnőttek, családok, gondtalanság, vidámpark és marhapöri, minden, amit szem-száj… .  Kedves emberek, akik figyelemmel hallgattak bennünket, de nem történt semmi. Nem történt meg, amiért az ember kiáll a színpadra, amiért egy ember leül a nézőtérre. Tehát nem csak bennem nem történt meg, hanem a nézőkben sem. Ki tudja miért. Nem voltunk egymásra hangolódva? Nem voltunk nyitottak egymásra? Mi voltunk rosszak, vagy a nézők immunisak? Ezt már nem fogjuk megtudni sosem. Nulla energiaáramlás. És ilyenkor az emberben benne marad valami, ami nem feltétlenül rossz. Engem például a kezdeti fájó, csalódottság után kifejezetten inspirál. Hogy még jobb legyek, még többet adjak. Mérlegelek, vitázom magammal és a fiúkkal természetesen. Okokat keresek és megoldást találok.

reka

Győrben is jártunk a minap. Többlettél. Ez volt a nap neve. Van egy barátnőm. 10 évig nem találkoztunk. Aztán egyszer elment egy vacsorára, ami vak sötétségben zajlott. Órákon keresztül kellett a látásától ideiglenesen megfosztva léteznie. Enni, inni, kommunikálni. Igen, létezni. Amikor a vacsora véget ért, visszakapta a látását és mégis úgy érezte elvesztett valamit. Kereste, kutatta magában az érzést, majd összegezte egy csodálatos napban, mindazt, amivel több lett azon a napon, amikor elvesztette pár órára a látását. Ez a rendezvény hozott újra össze bennünket. Ez az az esemény, amitől én is több lettem. Ahol visszakaptam valamit, amiről már azt hittem, nem is volt sosem az enyém. Csodákat éltünk át együtt a fiúkkal. Mi ugyanúgy léteztünk a színpadon, pont azokat a dalokat játszottuk, mint minden koncerten eddig. A nézőtéren is ugyanolyan emberek ültek, mint mindig. Kedves emberek, akik figyelemmel hallgattak bennünket. Csak éppen megtörtént az, amire minden előadó vágyik. Az, amit minden néző szeretne megélni, amikor egy koncertre látogat el. Táncoltam egy csodálatos kislánnyal, aki az anyukája segítségével tudott ugyan csak lábra állni, de kevés nála boldogabb embert láttam mostanság. Énekeltem jelelve egy szépséges szőke hölggyel, akiben sokan csak a „szerencsétlen down-ost” látják. Pedig gyönyörű volt. Az ép emberek számára fogyatékkal élő emberekkel volt tele a csarnok. Pedig lehet, hogy sok szempontból teljesebb életet élnek, mint mi, akik azt hisszük magunkról, hogy teljesek vagyunk.

gyor reka koncert

Van egy dalunk. Így kezdődik: „Hogyha rét virága volnék, szépnek látna mind, ki rám néz.”

Meg van benne egy ilyen sor: „Ember vagyok, mégse bánom, aki szeret, megtalálom.”

Mindig is hittem ebben a dalban. De ott Győrben tényleg értelmet nyert. És sok minden más is.

Hamarosan útra kelünk a családdal a tengerentúlra és jó hosszú időre. Pihenni szeretnék, a gyerekeimmel lenni éjjel-nappal. Szeretve lenni, a férjem által. Sétálgatni és nem gondolni semmire. Csak lenni. Más szemmel, más szívvel, nyitva a világra.

Gyere nyár!

Puszi: Réka