Családi nap

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




rekapepitamasnisÉpp most értem haza egy családi napról,  ahol én szórakoztattam a közönséget. Ilyenkor nagyon fáradtan, üres fejjel, de élményekkel teli szívvel bambulok magam elé. Próbálom felrázni magam, hogy visszazökkenjek a normál állapotomba, amikor is leginkább családanya vagyok. Vagyis mások gyerekei helyett az sajátjaimat kell szórakoztatnom. Most már alszanak, legalábbis remélem, tehát van időm rendszerezni a gondolataimat. Miszerint milyen furcsa az, hogy vannak olyan családok, nem is kevesen, akik úgy gondolják, hogy a nyár utolsó napjait többek között az én koncertemen töltik. Azon túl, hogy ez nagyon klassz érzés, elgondolkodtató is. Hiszen, ha igazán mélyen belegondolok, akkor rájövök, milyen nagy felelősség kicsi gyerekekhez szólni. Egyáltalán milyen nagy bátorság színpadra állni és azt gondolni, hogy amit csinálok, az fontos, szóval uccu neki, hadd szóljon. Hihetetlen hálás tudok lenni azoknak a szülőknek, akik nyitott szívvel fogadják a törekvéseinket. Az pedig, amennyi szeretetet a gyerekektől kapok ilyenkor, leírhatatlan.

De igazából nem is erről szerettem volna nektek írni, reka_koncerthanem arról, hogy kinek mitől lehet jó egy családdal töltött nap. Ha úgy tetszik, egy családi nap. A mai élményem egy tipikus ingyenes rendezvény, amikor is összegyűlik a település apraja nagyja és délelőttől estig, egymást váltják a fellépők, hogy a nézők minden igénye, (mármint zenei igénye) ki legyen elégítve. Minden elismerésem azoknak a szervezőknek, akik ezt komolyan veszik, és meg is próbálják a lehetetlent. De a legnagyobb igyekezet ellenére is sokszor kerültünk már vicces, olykor ciki helyzetbe.  Ma például egy nótaénekes után és  a Koós Réka and The Bodybuilders kőkemény koncertje előtt adtuk a magunkét. Elsőre ijesztőnek tűnt, de végül a nótás nagyik mellé megjöttek az unokák, Réka koncertjére pedig csatlakoztak az apukák és a nagytesók is. Szóval idilli közönség verbuválódott össze. Tessék, megint elkalandoztam. A másik élmény az ezzel teljesen ellentétes, tematikus program, ami kifejezetten egy célcsoportot szólít meg. Mint például a Mesterségek Ünnepe. Legutóbb abszolút látogatóként voltunk ott a családdal. Nagymama, nagypapa, meg a gyerekek.  Maga a program professzionális, rendkívül sokszínű és tényleg minden korosztályt megszólít. De van „nemszeretem” része rész rendesen. Nem szeretem például, hogy egy olyan fesztiválon, ahol rendes belépőt kell venni, és ami arra hivatott, hogy a kultúránkat egy kicsit közelebbről megismerjük, folyton ott villog egy láthatatlan tábla. Vigyázat, lehúzás-veszély!

gyerekekA kedvenc családi napom egyik előbb említett kategóriába sem sorolható. Mert spontán szerveződik, nem kell hozzá fellépő művész, sem szervező. Csak egy család. Ami az enyém. Szerencsére szép nagy. És kaphatóak arra, hogy gondolunk egyet és öt gyerekkel levonulunk a Duna partra, eszünk egy halászlevet, nagyot sétálunk, összebújva sziesztázunk, palacsintázunk egyet, majd felmegyünk a Skála tetejére, mert onnan még nem láttuk a tűzijátékot. Egyébként is egyre inkább rájövök arra, hogy mekkora erő van egy családban. Igazi menedék, ahol nem kell minden mondat után azon gondolkodni, hogy vajon miért mondhatta, vagy ugye nem értett félre.  A család az olyan, hogy bár véleményt formálunk, de minden kritika mögött ott van a szeretet védőburka. Vagyis nem akar fájdalmat okozni. Barátságok jönnek mennek, alakulnak és átalakulnak. A család viszont ott van. Mindig, minden körülmények között. Nálunk legalábbis így van. Megvigasztalnak, erőt adnak, inspirálnak. Ettől van erőm újból és újból színpadra állni. Vagy állni a rosszindulatú megjegyzéseket. Nemrég azt olvastam egy cikkben, hogy agyamra ment az anyaság. Meg azt, hogy igazából minden szar, amit csinálok. Elképzelhető, hogy így van. De attól még csinálom, nem baj? Mert szeretem, élvezem. És amíg csillogó szempárok fogadnak, és anyukák százai olvasnak és hálásak a megosztott gondolatokért, addig nem aggódom. Mert van értelme. Nagyon is!

(Igazából tök béna vagyok, mert tudhattam volna, hogy ez az egész téma csakis ezért motoszkált bennem, hogy a magam módján hangot adhassak az utolsó gondolatoknak. A saját blogomon megtehetem, nem igaz? De tudjátok mennyit filóztam rajta? Szabad-e, kell-e ilyesmire reagálni? Megszokhattam volna már, mondhatnátok. Meg azt is tudom, hogy aki k…-nak áll, ne csodálkozzon…  Igen az is, meg van, hogy nem szerethet mindenki. De miért nem? Én például tökre tudok szeretni.  És úgy tud fájni, ha kedvtelésből utálkoznak körülöttem. A férjem szerint ezzel a szeretet-függőségemmel, kábé olyan vagyok, mint a gladiátor, aki meg akarná magyarázni, az öldöklést váró, őrjöngő népnek, hogy valójában sokkal jobb lenne, ha keblükre ölelnék egymást és úgy buliznának tovább. Mi a fenének akarnak vért. Jó nem?)

Hát most ez jött ki belőlem, lányok! Legyen szép napotok!

Puszi: Réka