A májusunk húzós volt/van. Zenészesen, országjárósan zúzós. Kb. 2800 km került bele az autóinkba. És közvetve a fenekünkbe, merthogy néha az a legnehezebb. Egy fenékkel sokszáz kilométert utazni keresztül-kasul édes szülőhazánkon. Nem mintha egy percig is unatkoznék ilyenkor. A Tintanyulak mellett nem lehet. (Így hívják a zenekaromat. A nevet Csukás Istvántól kaptuk pár hónapja. Igen nagy szerencsét hozott, azóta szárnyalunk, a Tintanyúl elszabadult.) Ráadásul egyedüli lányként vagyok a csapat tagja. Egyébként a tenyerükön hordanak és nagyon jó dolgom van köztük, de néha már aggódom, serken-e a szakállam. Ha így folytatjuk, teljesen el leszek fiúsítva. Együtt nézzük a csinos anyukákat, rengeteget röhögünk, és nagyon jókat dumálunk. Ezt persze nem kell véresen komolyan venni. Sokat vagyunk mostanában együtt, dolgozunk, csak dolgozunk, és mivel nagyon speciális a műfaj, amit űzünk, sok hülyéskedéssel oldjuk/dolgozzuk fel a sok-sok élményt, amit a koncertek során begyűjtünk.
Mert szerintem el sem tudjátok képzelni, 
milyen a színpadról megélni egy gyerekeknek szóló koncertet. Milyen érzelmeket indít el bennünk ott a színpadon egy-egy boldog önfeledt gyerek. Milyen látni, hogy sokan mennyire nem mernek feloldódni. Látszik, hogy csiklandozza a vágy, hogy megmozduljon, kitörjön a saját komfortzónájából, mégsem teszi. Nem meri. Nem meri, mert akkor lehet, hogy kicsúfolják. Nem meri, mert akkor lehet, hogy rászól a tanító néni. Nem meri, mert nem próbálta még ki soha, milyen az, amikor csak úgy korlátok nélkül felszabadultan van, létezik a világban.
Van olyan, hogy úgy megyünk egy helyre, hogy biztosak vagyunk benne, ebből nagy buli lesz. A bérletes, művházas koncertek, ahol nincsenek szülők, csak gyerekek és tanárok, amolyan elszabadulós, már-már rock-koncert hangulatúak szoktak lenni. Vagy nem. És az a döbbenet. Amikor a pedagógus nyomja a féket. Ne állj fel, ne mocorogj, maradj normális. Én meg kiáltanám, hogy DE ITT LEHET. De nem kiáltom. „Csendben” teszem a dolgom. A tüneményes zenekarom segítségével. Van, hogy szinte egyenként győzzük meg a felnőtt közönségünket. És általában mi nyerünk. Jönnek velünk, a végén már leginkább utánunk, és baromira élvezzük az oda-vissza adott és kapott energiaáradatot. Egyébként tökéletesen megértem az összes szorongást a nézőtéren. Hiszen nekem ott a színpadon is sok gátlástól kell nap, mint nap megszabadulnom. Ezért próbálom csak nagyon finom bevonni a publikumot. Erőltetni ugyanis a felszabadulást nem lehet. Még akkor sem, ha nekünk ott fent a színpadon az a nagyon jó, ha a közönség megéli és kicsit ki is mutatja, hogy jól szórakozik.
Aztán vannak a nagy meglepetések. Mint például legutóbb Kecskeméten. Nem tudom mi történt, hogy történt, de a koncert végére együtt táncolt kicsi-nagy, öreg-fiatal. Jó, persze, gyereknap volt. Nem lehetne minden nap az? A látvány mindenesetre könnyeket csalt a szemembe. Egyébként gyakran megesik velem, ott a színpadon. Persze leginkább csak titokban, befelé sírok. Leginkább az örömtől. Nagy áldás, amit kaptam onnan fentről. Már az együttzenélés önmagában elképesztő érzés. A fiúk barátsága csak a ráadás. A közönségtől kapott szeretetadagok pedig kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan akármicsodák, amit nem győzök becsomagolni, rendszerezni, elraktározni, feldolgozni és a kellő pillanatban továbbadni.
Sok szép pillanata volt ennek az elmúlt pár hétnek. De van egy nagyon hosszú pillanat. Ha egészen pontos akarok lenni, inkább egy bő óra. Ami kimerevítve él bennünk azóta is. Az az élmény örökre megváltoztatott valamit bennünk. És ezzel meg is határozta kristálytisztán, hogy mi a dolgunk, nekünk Tintanyulaknak. A Pető Intézet Óvodájának örökre hálás leszek. Az összes ott dolgozónak, a gyerekeknek és a szüleiknek. Láttam, milyen boldog, szabad, nyitott, tiszta lelkű gyereknek, felnőttnek lenni. És nem akarom soha elfelejteni. És azt akarom, hogy ez minden gyereknek járjon. Továbbvisszük, amerre csak járunk!
Szeretnék köszönetet mondani minden szervezőnek, tanárnak, szülőnek, aki lehetővé teszi számunkra, hogy eljussanak a gyerekek a koncertjeinkre. Hálás vagyok a nyitottságukért.
Puszi: Réka
