Egy pöttyös hét krónikája

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




reka_konyoklosMost már persze minden jó. Szép és napsütéses. Békésen írogatok az imádott teraszunkon, miközben a kis pöttyös délutáni álmát alussza. De másfél héttel ezelőtt okozott némi bonyodalmat a hetek óta levegőben lévő bárányhimlő lehetősége. Természetesen szinte már az egész csoport túl volt rajta a hűvösre sikeredett márciusi tavasz idején, alig egy páran maradtunk még hátra. Várva meg félve, hogy mikor ér bennünket is utol. Beni már átesett rajta, ahogyan emlékszem, viszonylag könnyen, tudom azt is, hogy jobb hamarabb túlesni ezen, csak ne most, gondoltam. Mert most éppen minden este játszom. Most még be kell fejeznem a szakdogámat. Most elutazunk, nem lenne jó. Így toltuk a heteket magunk előtt, küzdve a bárányhimlő démonával.

Nem mintha lenne erre jó alkalom, de természetesen rebus baranyhimlosnem a legjobbkor jelent meg az a bizonyos első, összetéveszthetetlen, legeslegelső jel. Naná, hogy a férjem épp elutazott Londonba a könyvvásárra, az anyukám pedig aznap reggelig tudott maradni. Hogy is lehetett volna máshogy? Ja, hát úgy, hogy Benit edzésről vittem haza, szó szerint a kezemben, mert megsérült a lába. Nem tudott ráállni, vinnem kellett volna megröntgeneztetni. De egy láthatóan friss pöttyös gyerekkel a hónom alatt, aki ráadásul meglehetősen bágyadt is, lehetetlen dolog. Így meg kellett várnunk a reggelt, amíg tudtam valakit szerezni Rebeka mellé. A mi Jucink, aki gyakran segít történetesen pont most nem tudott rendelkezésünkre állni. A nagynéném volt az, aki korán reggel elsietett hozzánk, mi meg Benivel a Madarászba. Kis szerencsével és jóindulattal, nagyon hamar kiderült, hogy egy komolyabb zúzódás van, de törés nincs. Rohantunk tovább, hiszen Beniék aznap vettek részt a Bakonyi Betyárokkal a nagy népzenei döntőn, a Stefánia Palotában. A nap folyamán elképesztő mennyiségű kilométert tettem a lábamba és a kocsimba. Miután Benit letettem a suliban, gyorsan hazaszaladtam ebédet főzni a kicsinek. Gyors váltás következett, nagynéném el, Juci megérkezett. Egyre visszarohantam a suliba, hogy a bicebócát átszállítsam a fellépés helyszínére, a többi betyár holmijával együtt. Fél kettő volt, mikor az órámra néztem. Fél négyre kellett visszaérnem, hogy a fiúkat segítsek felkészíteni a fellépésre. Kereken két óra. Felvettem a nyúlcipőt és elkezdtem a háziasszonyok szokásos ámokfutását. Vagyis irány a doki, hogy beszerezzem a himlőre valókat, utána gyorsan a patika, imádkozva, hogy egy helyen minden legyen. Na és mivel az élet nem oly egyszerű, tudtam, hogy most kell kihasználnom az alkalmat és mindent elintéznem, amit az elkövetkező három napra terveztem. Ugyanis a hétvégére három külföldi vendéggel érkezett a férjem haza Londonból. Ami azt jelenti, hogy péntektől hétfő estig, minden percünk be volt táblázva velük, hiszen mi voltunk a házigazdák. Mivel tudtam, hogy vasárnap este a tervek szerint nálunk lenne a vacsora, szerettem volna kicsinosítani egy kicsit a lakást. Elsősorban a férjemnek szerettem volna a kedvében járni, hogy lássa, mi is fontosnak tartjuk az ő vendégeit. (Róluk is írok majd, mert végül hihetetlen szép négy napunk volt együtt.)

Szóval a maradék másfél órában megtámadtam az Ikeát és kb. annyi pénzt hagytam ott, ahány percet sikerült eltöltenem az áruházban. Tele csomagtartóval visszarohantam a Stefániára, ahol is a fiam úgy rohangált a társaival, mintha semmi baja nem lenne a lábának. Persze mikor meglátott, ismét elkezdett bicegni. Kicsinosítottuk a kilenc legényt, és nem volt más hátra, mint szorítani nekik. Végig bőgtem az egész fellépést, de azt hiszem, tényleg nagyon ügyesek voltak. Amíg vártunk az eredményre, volt időm átgondolni, hogy addig oké, hogy beszereztem egy csomó mindent a hétvégi vendégek fogadására, de egy bárányhimlőssel hogyan lesz ez az egész hétvége? Először bepánikoltam, kicsit szomorú is lettem, mert hónapok óta készültünk erre a négy napra, de aztán úgy döntöttem lesz, ahogy lennie kell. Majd improvizálunk. (Biztosan lesznek, akik felháborodnak az önzőségemen, de talán lesznek olyanok, akik megértik. Természetesen tudom a kötelességemet beni_nepdalversenyés a legtermészetesebben ápolom a beteg gyerekem, sőt! Nem is bírnám otthon hagyni, ha nincs jól. De szerintem mindenki érzett már hasonlót, amikor nagyon másként tervezett valamit.) Mire megszületett bennem az elhatározás, hogy nem küzdök a sors akarata ellen, az eredmény is megszületett. Ééééééés!  A fiúk megnyerték a versenyt! Óriási öröm volt büszke szülőként ezt átélni. Két anyukatársammal szorongattuk egymás kezét, sírtunk és kiabáltuk, hogy szép volt fiúk! Tényleg az volt! Aztán hazamentünk a kis beteghez, és az elkövetkezendő három napban nem mozdultam mellőle. Hála a modern orvostudománynak, nagyon hamar enyhültek a tünetek. Szívesen adnék tippeket, hogy hogyan vészeljük át ezt az időszakot, de sajnos nem tehetem, hiszen nem vagyok orvos. Egy-két praktikát természetesen átadhatok, de csak annak tudatában használjátok, hogy felelősséget nem tudok vállalni, vagyis csak úgy alkalmazzátok, hogy előtte konzultáljatok a saját orvosotokkal.

Én semmit nem tettem a pöttyökre, sem púdert, sem rázókeveréket. Esténként szódabikarbónás vízben fürdettem le, de nagyon gyorsan, hogy ne ázzanak fel a sebek. Kalciumot adtam neki és Fenistil cseppet, valamint homeopátiát alkalmaztam. Ami nagyon fontos, hogy nem kell megijedni. Két nap, ami nehéz, utána napról napra könnyebb a helyzet. Vakarás helyett mi ütögettük a pöttyöket. Remélem hatékonyan, és tényleg nem lesz maradandó heg a babámon. Állítólag attól van, hogy a bekent pötty a krém alatt begombásodik. Meglátjuk! Most elég intenzíven jelen van a járvány az országban, úgyhogy lehet számítani arra, hogy végigsöpör néhány óvodán, iskolán. Kitartás mindenkinek, akit éppen érint, vagy fog érinteni!

Puszi: Réka