Elfogult anyuka

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




rekakardiganosTudom, hogy sokszor szabadkoztam már amiatt, hogy rettenetesen elfogult vagyok a gyerekeimmel kapcsolatban. Igyekszem én, nagyon igyekszem, hogy hideg fejjel, kőkemény szívvel kísérjem figyelemmel őket, de nem megy. Hogy lehet nem elolvadni, amikor az oviban úgy fogadnak, hogy ez a gyerek testileg, lelkileg annyira rendben van? Megpróbálom a helyén kezelni persze az ügyet. Van egy elméletem ugyanis. Amikor a fiam volt ovis, meg azóta is sokszor szembesülök azzal, hogy a pedagógusok fejcsóválva fogadnak. Fiúgyerek, mindig adódik valami guzmi. Az oviban még nagyon tudott bántani, hogy mindig baj van az én gyerekemmel, és mindig csak az enyémmel. Mire sulis lett, már egészen megacélosodtam lelkileg. Mondom is a fiús anyukáknak az oviban, amikor látom, hogy el vannak szontyolodva, hogy nincs baj a gyerekkel, sem vele, mint szülővel. A pedagógussal sincs. Nagyon más egy kisfiút nevelni, mint egy kislányt. Na de amikor még Benivel voltunk ovisok, folytonos harcom volt magammal, meg a fiamért. Nem akartam elfogadni, hogy csak bennünk lehet a hiba. Hiszen a gyerek, majdhogynem többet van az oviban/iskolában, mint velünk, szülőkkel. Tehát a nemkívánatos viselkedés negyedéért a család, negyedéért a gyerek, a harmadik negyedéért a pedagógus, és végül az utolsó adag felelősség a helyzetet terheli. Ezekből következik tehát, hogy az, hogy a kislányom ilyen jó természetű lett, csak kis százalékban a mi érdemünk. Sajnos. Pedig szívesen feszítenék abban a hitben, hogy igen,én milyen fantasztikus anyuka vagyok. Lám, milyen jól megy nekem a gyereknevelés. Megyeget, hála a gyerekeimnek és a környezetünknek.

Legutóbb akkor csodálkoztam rá a lányomra, rebus balettozikamikor először mentünk balettre. Elkéstünk, mert, gondolom, sokan tapasztaltátok, nagyon nehéz a városban közlekedni. Annyi időm volt, hogy leráncigáltam a gyerekről a ruhát, beletuszkoltam a vadiúj, nagyon rózsaszín tütüjébe és  betessékeltem a terembe. Ő meg csak ment, nagy büszkén a sok idegen között, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, és elkezdte csinálni, amit a többiek. Úgy menet közben. Már jó ideje ment az óra, amikor eszembe jutott, hogy nem vittem el pisilni szegényt, pedig már az úton kellett neki. Őrületes lelkiismeretfurdalásom lett. De a gyerekem megoldotta a kínomat. Amikor már nagyon kellett neki, jelezte, és kijött a mosdóba. Megjegyezte, hogy már eléggé sürgős volt, majd dolga végeztével ment vissza balerináskodni. Aztán máskor arra lettem figyelmes, hogy a gyerekem sír az óra közben. Az ablakon keresztül láttam, hogy potyognak a könnyei, de közben rendíthetetlenül csinálja tovább. Senki nem kérte rá. Ő ilyen. Elesett, de ki nem hagyott volna egy másodpercet sem a balettórából. Amikor először kellet hidat csinálnia, alig tudott lejönni belőle. Már majdnem berontottam, hogy szegény gyerekem kitöri a nyakát, de ő addig küzdött, amíg megtalálta a hídról levezető utat. Sőt, utána újból megpróbálta, addig, amíg nem ment tökéletesen. Fogalmam sincs, hogy lett ő ilyen. Ez biztosan adottság. Ki tudja, mire fogja vinni? Mindenesetre jó látni, hogy megvan az a tulajdonsága, ami talán a legfontosabb az élethez. Elszántság és kitartás.

Tudom, hogy azt ígértem, hogy Rebeka balettozásáról fogok írni, ehhez képest kicsit elkalandoztam, és csak részlegesen érintettem a témát. Még csak pár hete balettozik, komolytalan lenne ennél mélyebben belemenni. Bár megjegyzem, amikor először láttam az ablakból, ahogyan próbálgatja az első balettlépéseket, kicsordult a könnyem, és legalább olyan büszke voltam, mintha az Opera színpadán állna. Ennyit a törekvéseimről, miszerint nem leszek túlzottan elfogult.

Puszi: Réka