Ét terem

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




pattiMinap egy barátom új bisztrójában jártunk. Még tesztüzemben megy, de már eléggé nyitva vannak ahhoz, hogy meglátogathattuk őket. Ennek a barátomnak van egy tündéri két és fél esztendős lánykája. Így nyilván gyerekbarát helyet nyitott apuka a Káldy Gyula utcában. (Üzlettársával a gyerekeik neve lett az étterem neve is: Sophie & Ben) Szóval, van a kicsiknek kirakva kis terepasztal, zsírkrétával rajzolhatnak és nem akad ki a pincér, ha a műanyag kukoricát a földre dobja a kisded. (Ezt teszteltük Rozival!)

Aztán ezzel a barátommal arról beszélgettünk, milyen kevés hely is van Budapesten, ahová tényleg tudsz menni a gyerekkel. És tényleg. Mi járunk egy cukrászdába, ami abszolút kisgyerekes környéken van, a babakocsik sorakoznak mindig az ajtó előtt. De pelenkázó az nincs. Akinek anyatejes a babája, tudja, hogy hát azért naponta többször is érhetik az embert erőteljes meglepetések, én gyakorlatilag egy váltás ruhát hordok mindig magammal, na, persze nem magamnak. Már az is rettenet, hogy babakocsival alig tudsz feljutni valahová, mert nincs rámpa. Mozgássérült barátnőmmel is nehéz találkozni, mindig ez alapján döntjük el a hová is üljünk be kérdést.

et_terem

De vissza a gyerekekhez. Nem mindenhol van gyerekülőke, múltkor egy családi ünnepségnél finoman elvitte tőlünk a pincért ezt az asztaltól, mert az első két percben még nem ültettem bele a csücsükébe a gyermeket. És persze olyan is van, hogy elég furán néznek rád a szomszéd asztaltól, ha a gyerkőc a maga nyelvén közli, mit szeretne. Nem mondom, hogy mindig tutiság picik kiabálását hallgatni, viszont néhány olyan pillantást is kaptunk már, mintha épp az Egér a Marson című rajzfilmet látná valaki először horror kivitelben. Mindegy, nem kesergek ezen, csak tényként szeretném megállapítani, hogy gyerekesként az ember átkerül a lemez másik oldalára. Más dolgok lesznek fontosak, ha születésnapot ünnepeltek egy étteremben, vagy egy barátnővel megbeszélsz egy kávézást. Viszont azt is leszögezném, hogy bármennyire is imádja az ember a gyerekeket, van olyan, akitől anyukaként is égnek áll az ember a haja. Randa, esős idő volt tegnap. Vásárolni voltunk. Utána lassan betértünk a gyorsétterembe, mert forró italra vágytunk. Rozi békésen szunnyadt a hordozóban. A bohócos étteremben még egy kisgyerek volt. Nekem pedig sikerült végignéznem, mit is művelt az édesanyjával, illetve ők ketten egymással. A nem evés, aztán az evés, a földre minden lehajigálás, az ugrálás, az elmenetel, a mások ételeinek elcsóringálása váltakozva ment és jó hangosan. Anya pedig irdatlan hangzavarral szidta a fiát, majd kiabált vele, aki nyilván ezt megszokta már, mert úgy tojta le az egészet, ahogy volt. És persze az összes vendég kénytelen volt ezt hallgatni, mint valami kéretlen stand up komédiát. Sok volt az egész, nagyon. Persze, nem tudom hol a határ a még tolerálható és a kellemetlen, idegesítő között. Valószínűleg én sem örülnék, ha egy romantikus vacsorán egy két esztendős fiúcska dobálna kenyér darabkákkal.

et terem

Viszont az jó, ha az éttermekben gondolnak azokra is, akik gyerekkel érkeznek. Mert és ugye, ha jól érezzük magunkat, mi évekig visszatérünk majd, tehát bevételt hozunk. Néhány hete Ausztriában jártunk, Burgenlandban. Szuper gyerekbarát szállodában, ahol nagyon jól megoldották ezt a dolgot. Egész egyszerűen a picikkel pihenőknek máshol terítettek és külön figyeltek rájuk reggelinél és vacsinál is. Mi nem idegesítettük a csendes vacsorára vágyókat, viszont nekünk előre bekészítették a baba ülőkét, a kicsik külön kis gyerek magasságú edényekből szedhették az ételt és babáktól a kockákig minden volt, hogy a minik ne unatkozzanak. Persze, ők már eleve „mesés” szalvétát és kifestős alátétet találtak az asztalon, amikor megérkeztek. (Allegria hotel Stegersbach)

Egy a lényeg szerintem ebben az esetben is. Google az ember legjobb barátja. Igyekszem minden helyet lekáderezni előtte, várják-e a gyerekeket, vagy inkább keressünk másik helyet. Ami pedig gyerekbarátságos volt, oda alkalomadtán visszatérünk.

Szabó Patrícia

újságíró, blogger

Nesze!szer blog

(fotó: Falus Kriszta)