Szerettem volna újévi bejegyzést írni. Méltón fogadni ezt az újesztendőt. Beszélni kicsit az elmúlt évről, optimista gondolatokkal nekilódulni az előttünk állónak. Aztán olyan elementáris erővel csaptak az arcomba a hétköznapok, meg ez a hol tavasz, hol zord tél, hogy mire észbe kaptam, már hó közepe van. És bár valóban nagyon pozitívan, fellelkesülve, tiszta szívvel és lélekkel álltam szilveszter éjfélkor a családommal az órát bámulva, valahogy nem akar vinni a lendület. Van bennem egy nagy adag szorongás.
Aminek jó része belülről fakad, de a nagyobb részét külső hatások okozzák. Vannak kisebb, már-már nevetségesnek tűnő, de számomra igenis nyomasztó feladatok. Vannak hatalmas, meglehet, hogy nem is igazán megoldható problémák, amik itt ülnek rajtam, rajtunk. Hát akkor vegyük sorba. Hátha azzal könnyebb lesz a lelkem egy kicsit. És remélem nektek is segítek ezzel a lelki leltárral. A tavalyi évben nagyon komoly sikereket értünk el a zenekarommal. Hatvan koncerten szórakoztattuk a családokat, elkészítettük a legújabb albumunkat, valamint egy csodás videoklipet karácsonyra. És bár sok segítséget kapok a szervezésben, de a munka oroszlánrésze és a felelősség az enyém. Decemberben, még a sikert éppen megélve, könnyűnek tűnt a folytatás. Most árnyékként ül a vállamon, hogy vajon meg tudom-e újból csinálni?
Aztán itt az iskolaválasztás problémakör. Rebus hatéves lesz májusban. Iskolába kéne mennie. Érett rá, nagyon várja. De vajon menjen? Vagy maradjon még az oviban? És, ha viszem, hova? Praktikusan oda ahova Beni jár? Vagy esetleg oda, ahova majd Beni járni fog? Jövőre azt is meg kell ugyanis fontolnom, hogy a fiam átmenjen-e valamelyik hatosztályos gimnáziumba. Mi alapján döntsek? Rengeteg szempontot kell figyelembe venni és nagyon nagy felelősség. Már megint a felelősség. Aztán itt vannak a Párizsban történt események. Napokig nem tudtam aludni a félelemtől. Rettenetes belegondolni abba, hogy milyen világban élünk. Mert hiába gondoljuk, hogy tőlünk ez messze van, velünk ilyen nem történhet. Legyen így. De bármikor, bárkivel megtörténhet. És én nem szeretnék olyan világban élni, ahol félni kell. A gyűlölet ilyen fajta megnyilvánulása megrémiszt. Pro és kontra. És igenis a mi felelősségünk ennek a történetnek a feldolgozása. Hogy ne kelljen rettegnünk sem nekünk, sem pedig egyetlen muszlim vagy zsidó származású gyereknek.
Hát röviden ilyen és ezekhez hasonló gondolatok járják át a lelkemet mostanság. Miközben zajlik az élet. Balettórától, vízilabdaedzésig. Vízilabdaedzéstől, zongoraóráig.
Puszi: Réka
