Hagyjuk, hogy megtörténjen…

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , ,




patricia banner felirat nelkuliÁltalában vasárnap reggelenként-délelőttönként írom ezeket a postokat. Viszonylag nyugodt idő ez, de nem mindig. A múlt héten egymondatonként jött oda Rozi, sipítozott, ugrált és talált újabb elfogyasztandó szöszmötöszt. Néha az orrommal ütöm az entert, azt kell mondjam. Ilyen ez. A gyerekes élet valahogy más. Nagyon más, mint a régi életem volt. Interjúkban gyakran kérdezik tőlem: milyen az anyukaság?

Filmekben, reklámokban nagyon sokszor csak a két végletet látni. Vagy a rózsaszín ködöt mutatják, az aranyosan kacagó gyermeket, élre vasalt blúzban mosolygó mamival, vagy az ordító agresszor csecsemőt és a büfi foltos,  kinyúlt tréningben megtébolyuló anyukával. Soha nem volt képem, vagy elképzelésem arról, milyen anya leszek. Hiszen akkor, amikor Rozi született, én is újra megszülettem. Anyukaként. Én is ugyanúgy tapasztalom az új világot, ahogy ő tapasztalja 0 perces kora óta. Tanulom az új önmagamat. Tanulom őt, tanulom minket. Vagy inkább engedem, hogy a dolgok történjenek velünk. Életem legerősebb flow-állapota ez az egész. Hagyom magam sodortatni, hagyom, hogy legyünk, a dolgoknak olyan ritmusa legyen, amilyet éppen megkíván, megkívánunk. Volt már szörnyű éjszakánk is, amikor vagy hétszer ébredt fel és szerencsére békésen átszunyókált iccakáról is be tudok számolni. Egy a biztos: a kiszámíthatatlanság.

hagyjuk hogy megtortenjen

De valahogy beleengedem magam az egészbe, a kettőnk áramlásába. Tudom, hogy a csecsemők, főleg a 2014-es évjárat darabjai nem az orvosi kézikönyvek lapjain leírt dolgok és dátumok alapján működnek. Hagyom őt a ritmusában. Ahogy neki jó, de persze, azért megvannak a korlátai, amelyek között mozoghat. Mert állandóan mozog. Nálunk a pelenkázás az maga a tatamis küzdelem. Kifordul, befordul, elindul, felül, nem ér rá ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, hisz annyi felfedeznivalója van. Nemhogy még a pelus kicserélése után még a ruhát is vissza akarom adni rá! Hű, küzdősport ez napjában többször. Aztán az egész napos őrült tempó után az én perpetum rozile leánykám is elfárad egyszer, sírásra görbül a szája, kinyújta a kezét felém és ezt mondja: anya! És akkor a mini felnőtt gyermekemből újra pici csecsemő lesz, én pedig tudom, most a babusgató anyukára van szüksége… és akkor őt kapja tőlem. Néha iszonyat bonyolult a szülőség, pedig valójában a világ legegyszerűbb dolga. Csak hagyjuk, hogy megtörténjen…

Szabó Patrícia

újságíró, blogger

Nesze!szer blog