Hullámok és barátságok

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , ,




Voltatok már úgy, hogy a tengert bámulva belevesztek a kékségbe, a mélységbe, és aztán a saját gondolataitok hullámaiba? Nyaralás közben egyik éjjel viharos volt az idő, óriási hullámok csapkodták a partot. Egyszerre lenyűgöző, és félelmetes. Csak néztem, néztem, aztán azon kaptam magam, hogy a gondolataim már egészen másfele cikáznak. Nem tudom egész pontosan mi válthatta ki belőlem, de elkezdtem végigvenni, a baráti kapcsolataimat. Azok milyenségét, vagy ha úgy tetszik minőségét. Hogy kivel, és miért kezdtünk el barátkozni. Mit is jelent nekem egy-egy kapcsolat. Jó, ha nagyon akarom, tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az agyalást. De nem kell nagy drámára gondolni. Egyszerűen csak annyi van, hogy én egyre érzelgősebb leszek, ahogy öregszem, és ha valami szépet látok, jó élmény ér, azt azonnal meg akarom osztani azzal, akit szeretek. Szeretném, ha ők is (a barátaim) osztozhatnának velem a jóban. A mostanit kivéve, szinte az összes nyaralásunkra csapatostól mentünk, megyünk. Az előbbi okoknál fogva. Most 10 napot töltöttünk együtt mi négyen, ami nagyon ránk fért, de előző nap fura módon kaptam egy sms-t, az egyiktől a legkedvesebbek közül, hogy már hiányol. Jól esett. Nyilván ez is hozzájárult a gondolatkavalkádhoz.

Nemrégiben az egyik legrégebbi barátnőmmel, akivel lassan 30 éves a barátságunk, volt alkalmunk végre egy kicsit tartalmasabb, intenzívebb beszélgetéshez. Elkísért egy vidéki fellépésre. Jaj, de nagyon jó volt! Ő tényleg olyannak szeret, amilyen vagyok, hiszen kislányként az emberre nem rakódnak rá felesleges dolgok. Vagy ha rakódik, akkor együtt gyűjtögetjük ezeket a rétegeket. Úgy érzem, hogy nem keresi, hogy mennyiben változtatott meg a világ, amiben élek. Inkább azon szoktunk röhögni, hogy alig beszélünk, alig találkozunk, akkor mégis hogy lehet, hogy képesek vagyunk még mindig pont ugyanolyan ruhát venni. Rejtély. Vagy nem is annyira. Tegnap megírtam neki, hogy ne engedjük elveszni egymást. Talán nem is tudja, mennyire fontosak nekem ezek a kapaszkodók.

Az a lány, aki azt a hiányolós smst küldte, más tészta. Tényleg nem tudom, hogy jutottunk vele idáig. Mert belegondolva a kezdetekbe, kifejezetten azt éreztem, hogy nem kedvelt. Most a hullámokat bámulva csapódott le bennem, hogy az első időkben igazából meg akartam felelni neki. Szerettem volna, ha szeret. Milyen butaság, nem? Innen messziről nézve mindenképpen az. De megérte, mert rengeteget csiszoltunk egymás jellemén. Hogy ki mit adott a másiknak? Ez maradjon meg nekünk. Már csak azért is, mert nem biztos, hogy ő pont így gondolja. És ismerem őt, pontosan tudja, hogy róla van szó, és a jóisten mentsem meg az ő nyelvétől! :-)

Aztán azon agyaltam, hogy kit miért rendelt mellém a sors. És aztán, hogy kit miért vesz el. Mert ilyen is van. Az nagyon fájdalmas. Én ezeket az „elvesztéseket” úgy élem meg, mint egy kínkeserves szakítást. Ha rajtam múlna, nem vesztenék el senkit. Barátilag értem. Úgy érzem, vagy csak szerencsém volt eddig, hogy ha én egyszer megszerettem valakit, azt nem tudom nem szeretni többé. Még akkor sem, ha bánt, vagy fájdalmat okoz. A fájdalom elmúlik, a szeretet érzése, a szép emlékek soha. Mostanában próbára tett a sors barátság ügyben. Az egyiket kiálltam. Pontosabban kiálltuk. Hát ő is előkerült a nyaraláson. Kiderült, ő is sokat gondol a közös élményekre. És már alig várja, hogy végre találkozzunk. A másik ügy az nehezebb. Ott mély a seb, amit nem is én ejtettem. Pont ezért fáj annyira. Nekem is, remélem ő is tudja. Úgy érzem, még hagynom kell gyógyulni, de ismerem magam, nem fogom veszni hagyni. Hét év az hét év.

Anyukámnak volt egy barátnője, a legeslegjobb. A lány nagyon megbántotta. Nagyon. Tudom, hogy anya a szíve mélyén megbocsátott neki, már nagyon régen, de nem volt alkalma soha ezt a tudtára adni. És már nem is lesz.

Hát valahogy így sodortak el a hullámok az érzelmek viharába.

(Kedves többi Kedves, aki nem szerepel az írásban! Ne gondoljátok, hogy a létetek kevésbé fontos számomra!)

És ti, többi Kedvesek, akik most olvastok engem: ugye nektek is fontosak a barátaitok? Szántok rájuk mindig elég időt, energiát, szeretetet a nagy rohanásban? Hívjatok ma fel valakit, akivel már rég beszéltetek, és valaha fontos volt nektek! Jó lesz, meglátjátok! :-)

Puszi: Réka