Iskolai igaz(ságtalan)ságok

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




Részlet egy szupertitkos anyuka-naplóból:

Azt mondja „Pszichológus Úr”: sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a mai oktatási rendszer gyerek- és pedagógusellenes. Pont. Meg szülőellenes – fűzöm hozzá, a pontosság kedvéért. Azt is elárulja, hogy minden stressz, ami a gyereket terheli, valójában belőlünk fakad. Mármint mibelőlünk, kedves szülők. Túl nagyok az elvárásaink és túlságosan megterheljük szegény gyerekeinket. Nem hagyjuk játszani. Este 8-kor még a füzet fölött görnyesztjük, hogy csinálja meg a leckéjét. Én speciel csakis azért teszem, mert ez az én perverzióm. Imádom a két szabad órámat, ami a napból marad, a gyerek nógatásával tölteni, hogy ugyan csinálja már meg a leckét. Upsz. Ez is az én hibám. Mert meddig akarok én a gyerekkel tanulni? Az érettségiig? – vág kupán a tipikusan pszichológusosan, mélyen a szembe és a lelkembe szúrt kérdés. Nem kérem! Nem! Én már most sem szeretnék vele tanulni. Szeretném, ha megtanulna önállóan tanulni. Nem azért ellenőrzőm, mert nem bízom meg benne. Csak szeretném, ha ki tudná pihenni magát, és nem húzódna az esti mese idejébe a tanulás. Azt is szeretném, ha nekem jutna a játék-idő, és a napköziben megcsinálná a leckét. És leginkább azt szeretném, ha nem bennünket, szülőket okolnának folyton azért, mert a gyerek túlterhelt, fáradt, fegyelmezetlen, meg miegymás.

Én kérem kiszámoltam, hogy egy nap egy kisiskolás gyerek 10 órát alszik, min. 8 órát suliban van, vagyis kevesebb időt tölt velünk. Akkor meg miért is kéne nekünk elvinni a balhét? És mondok még valamit! Azt is unom, hogy folyton az oktatási rendszert szidjuk. Minek? Úgysem tudunk rajta változtatni. Viszont vannak dolgok, amik igenis javíthatók. Például a kommunikáció. Miután végzős drámapedagógus tanonc vagyok, van némi fogalmam a tanári létről. Tudom, hogy nehéz kenyér. Egy egész életen át tartó áldozatos munka, aminek a végén, aligha van hála. Sőt igazából közben sincs. Sem az állam részéről, sem a gyerekek részéről és főleg nem a szülők részéről. Tisztelet a kivételnek. Tehát szeretném kihangsúlyozni, hogy mélységesen elismerek minden pedagógust, aki szeretettel, kifogyhatatlan türelemmel tanítja gyerekeinket.

A következőkben nem a mintagyerekek szüleiről beszélek, akik csendes büszkén hallgatják az átlagszülők puffogásait. (Most átváltok a szülői énemre.) Vannak olyan gyerekek, aki simán veszik az akadályokat, függetlenül attól, hogy milyen pedagógus neveli, és a szülei módszeresen foglalkoznak-e vele, vagy sem. Vannak olyan szülők is, akik elé bármilyen gyerekkel kapcsolatos probléma gördül, könnyedén pattintják le magukról, és persze ez által a gyerekről is. És vannak olyan családok, akik szeretnék egyszerűen jól csinálni. Minden problémára reagálni. Megoldani. Urambocsá’ együttműködni. Olyanok is vannak, akiknek nagyon fáj, ha a gyerekükkel nem tudnak jól bánni. Ha a gyerekük nem fér bele abba a bizonyos skatulyába. Igazából a legtöbb szülő, aki egy kicsit is érzi szülői felelősségének súlyát, szeretné jól csinálni. De azt kell látnom, kevés kivétellel, hogy ez nem is olyan könnyű. Mert az oké, hogy a rendszer olyan, hogy egy dolgozat javításakor, azt kell kidomborítani, hogy mit nem tud a gyerek. Vagyis negatív megerősítéssel a hibáit emeljük ki. Nem azt, hogy mit tud, hanem, hogy mit nem. De itt jön az én mániám. A kommunikációs probléma. A pozitív megerősítés hiánya. Általában mi jut haza egy üzenőfüzeten keresztül? Jancsika ma csúnyát mondott. Bélus ma nem hozta el a filctolljának a kupakját. Jenőke meg kitépte az ördög egyik aranyhajszálát. Az sosem, hogy ez az amúgy ördögfióka ma olyan kedves volt. Megvédte a barátját. Segített a padtársának, mert fájt valamije. Értitek, miről beszélek? Észre sem vesszük, hogy mennyire így van. Nincs idő jól kommunikálni. Mert amikor sikerül időt keríteni a tanár-szülő csevejre, akkor maximum a problémák felvázolásáig lehet eljutni. Ritkán a megoldásig, még ritkábban a pozitívumokig.

Azt is hiába mondják, hogy a jegyekkel nem szabad foglalkozni. Végül is huszonakárhány év távlatából már teljesen érdektelen, hogy negyedik félévkor hányasom volt környezetből. De a gyerek és a szülő jelenében egyáltalán nem mindegy, hogy megkapja-e a gyerek a hőn áhított jegyet, vagy szomorú fejcsóválások közepette a tanár és a szülő közösen megállapítja, hogy bár a gyerek képességei sokkal jobbak, sajnos a hibajavító kulcs és a százalékok ezt a teljesítményt mutatják. Abból a szempontból sem mellékes, hogy ma már nem lehet egy jó felvételivel bekerülni egy jobb iskolába. Kellenek a hozott jegyek is. De a legfőbb szempont, hogy a gyerek nem azt fogja elhinni, hogy ő amúgy jó képességű gyerek, hanem azt, hogy mi van beírva a bizibe. És, ha módszeresen alul van kalibrálva, akkor el fogja hinni, hogy ő csak ennyire képes. Itt lépünk be mi szülők újra a képbe. Mert vagy az van, hogy mi is elhisszük és belenyugszunk, nem stresszeljük a gyereket, nem akarunk belőle kitűnő gyereket és megnyugszunk, hogy jó szülők vagyunk. Vagy pedig az van, hogy azt gondoljuk, hogy a mi gyerekünk ennél többre érdemes. Segítünk neki, tanulunk vele, nyúzzuk, kínozzuk, de megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy megértse, bármit szeretne az életben elérheti, ha akarja. És megint csak megnyugszunk, hogy jó szülők vagyunk.

Figyelem, a fenti írást egyáltalán nem a képzelet ihlette! Nagyon is vannak benne valós szálak. Vállalom. Még ha merész dolog is.

Puszi: Réka