Kérdések és válaszok




Felteheti egy idegen ember egy kismamának azt a kérdést, hogy véletlen vagy tervezett-e a baba? Megkérdezheti arról, hogy hogyan szándékozik világra hozni a gyerekét? És arról lehet-e faggatni, hogy milyen vizsgálatokat csináltatott meg? Mit kellene válaszolni erre a kérdésre: “És megtartod”? Vagy arra, hogy “Képes lennél mindent elölről kezdeni?”

Visszakérdeznék.

Milyen lenne olyan társadalomban élni, ahol az elfogadó, támogató légkör, a kölcsönös tisztelet, az intimitás, a diszkréció, a nők jogai nem csak üres szavak, amiket lehet hangoztatni, hanem valódi tartalommal vannak megtöltve. Milyen lehet olyan társadalomban élni, ahol egy negyvenes nőnek nem kell magyarázkodni, hogy gyermeket vár? Nem vállal, hanem várja! Milyen lehet úgy élni, hogy senkiben nem fogalmazódik meg az, miszerint egy nőnek a gyerek születésével és utána mindent újra kell kezdeni? Nem csak a pelenkázást, hanem a karriert is. Hogyan lehet az, hogy vannak országok, ahol a nők valóban szabadon dönthetnek arról, hogy hogyan élik meg anyává válásuk pillanatait? Ahol nem vonják kétségbe, hogy anyaként nem szeretnél mást, mint egészséges gyereket. Mert abban azért megállapodhatunk ugye, hogy senki nem szül szándékosan beteg babát, aki nem lesz hasznos tagja a társadalomnak? Még leírni is borzalmas.

Abba belegondolt valaki, hogy mekkora teher egy nőnek pusztán azt az elcsépelt mondatot hallgatni, hogy mindegy, csak egészséges legyen? És? Ha nem lesz tökéletes, akkor majd nem szeretjük úgy és pont annyira? És annak a kis embriónak, aki miközben a világ csodáját hajtja végre és napról napra sejtek millióit növeszti: vajon már a fogantatása pillanatában azzal kell együtt élnie, hogy komoly elvárások vannak vele szemben? Legyen tökéletes! Ahelyett, hogy csak a legnagyobb szívvel várnák az érkezését és minden gondolattal a fejlődésében támogatnák. Miket beszélek?! Hiszen ezt az első hetekben titkolni kell! Még orvosilag sem igazán nevezik terhességnek. És akkor itt megint lenne egy kérdésem. Hogy lehet valaki kicsit terhes? Egy nő, abban a pillanatban, hogy bizonyosságot nyer az állapota, tudat alatt már előtte is, óriási változáson megy át. Nem akar mást, csak a gyerekét, akit a szíve alatt hord. Világgá kürtölné boldogságát, megosztaná örömét, félelmeit. De nálunk nem szabad elkiabálni. Miért? Mert ha valami baj történik, az nem az élet része, az nem közös bánat, abban nem kell segíteni a szülőt, az szégyen? Ha valaki nem tud természetes úton teherbe esni, vagy egyáltalán nem tud, vagy ha valaki nem is akar gyereket, az csodabogár. Azt mutogatni kell példa és ellenpéldaként. Pedig vizsgálatok, orvostudomány ide vagy oda, nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt az ember lánya szeretné.

Érzékeny vagyok. Nem csak az állapotom miatt. Egyébként is. Az érzékenység nem csak arra értendő, hogy könnyen megbántódom vagy felhúzom magam. Inkább arra, hogy a szűrőim finomabbak. Nehezen fogadom el a tapintatlanságot, a modortalanságot. És azt veszem észre, hogy mostanság tapintatból és jómodorból nagy a hiány. Nem az állapotom terhes, hanem a fentieket viselni az.

Pont elég megbirkózni a rutinos kismamaság ellenére felbukkanó apró, pici félelmekkel. Nem kellenek ehhez jószándékú vészmadarak, akik minden tiltakozás ellenére, azért csak elhadarják a rémtörténeteket az első trimeszterben megtörtént vetélésekről, a szülés közbeni rémségekről, a legkülönösebb betegségekről.

Babát várok, benne vagyok nyakig. És a fentiek ellenére a legnagyobb boldogságban várom a harmadik csodánkat. Ösztönlény vagyok. Ez nagy segítség. Ha kell felveszem a láthatatlan pajzsom, ami megvéd bennünket, ami segít megőrizni azt a harmóniát, azt a teljességet, amit annyira vágytam újra átélni.

Válaszolok.

Negyvenévesen a harmadik gyerekünket várom, jött és kész, hozta a gólya. Egy percig sem gondoltam, hogy nem tartom meg, hogy jaj, most aztán újra kezdhetek mindent elölről. Talán, mert egyik gyerekemnél sem éltem meg úgy, hogy bármiről is le kellene mondanom. A szülésről két dolgot elárulhatok a baba és én is ott leszünk. Leginkább a tágabb környezetemet vizsgálom és keresek gyógyírt a sok bolondságra. Nem félek, hogy mi lesz utána. Amit ad az élet, abban fogom megtalálni a boldogságom.

Szeretettel:

Farkasházi Réka

 

Az Anyakanyar.hu oldalon megjelent írásokat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében engedély nélkül máshol közzétenni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak az írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért az Anyakanyar.hu oldalra kattintva jut el az olvasó. Az oldalon található fotók szintén nem használhatók fel engedély nélkül. Minden oldalunk iránti érdeklődést szeretettel várunk az info@anyakanyar.hu címen!