Kinél is van az a puttony?

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




Egyik reggel, miközben én szokásos ámokfutásomat végeztem, vagyis egyszerre készítettem reggelit, öltöztettem Rebekát, hajtottam a fiúkat, arra lettem figyelmes, hogy a tévében, az egyik mesében, éppen leleplezni próbálják a Mikulás varázsát. Egy kifejezetten gyerekeknek szóló csatorna, kicsiknek való meséjében. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mint egy kapus, odavetem magam a TV elé, de aztán rájöttem, hogy azzal csak nyomatékot adnék az ügynek. Úgy döntöttem, hogy kivárom az esetleges számonkérést. Gondolatban próbáltam felkészülni arra, hogy mit fogok válaszolni. Bevallom férfiasan, sok frappáns gondolat nem cikázott az agyamban. Legalábbis olyan, amit egy 9 éves, okos gyerek elfogadhatónak tarthat. Aztán az is átsuhant az agyamon, hogy beavatom a nagyfiút. Hiszen annak is megvan az öröme, ha valaki őrzi a csodát, nem csak hiszi. Persze mindezt annak tükrében, hogy mi lesz a felvetés. A legnagyobb meglepetésemre Beni közölte, hogy ezek itt mind nagyon buták, ha azt hiszik, hogy nincs Mikulás. Hiszen ő már találkozott vele, látta és passz.

Az úgy történt, hogy a gyerekműsorommal gyakran lépek fel olyan eseményeken, ahol a Mikulást várják a gyerekek. Egyik évben a Vasúttörténeti Parkban adtunk több koncertet, hiszen több turnusban érkeztek a lurkók. Az egyikre elhozta a férjem Benit is. Akkor Rebeka még gondolatban volt csak meg. Pontosan azért, hogy megőrizzük a varázst, kitaláltunk egy sztorit, hogy hogyan lehetek én a színpadon a Mikulás mellett. Azt mondtuk Beninek, hogy anyának azért kell hamarabb mennie, mert a Mikulás meghallgat zenekarokat, és amelyik a legjobban tetszett neki, csakis az léphet fel abban az évben. Sőt! A Mikulás azt is beleszámolja, hogy hogyan viselkedtek a zenekar tagjainak gyermekei. Képzelhetitek! Nagyon izgult, és szurkolt nekünk, és amikor meglátott minket a színpadon olyan boldog volt, hogy azt le sem lehet írni. Boldog és büszke. És leginkább ránk, a zenekarra. Amire meg én voltam büszke, mert ezek szerint magas érzelmi intelligenciával áldotta meg a sors az én kicsi gyerekemet. Ez azóta sokszor bebizonyosodott. Olyan szeretettel terelgeti testvérét az élet dolgaiban. És olyan nagy elánnal segít megőrizni az ünnepek varázsát, hogy néha azt hiszem, hogy már régóta tudja, hogy mi fán terem a Mikulás meg a többi csodadolog, csak nekünk akar segíteni és tovább játssza a szerepét. Nem tudom. De bárhogy is van, mi mindent elkövetünk, hogy segítsük őket abban, hogy szeressék és várják a varázslatot. Hogy aztán tovább tudják adni. Hiszen, mi is hoztuk valahonnan. Mert bár mindenki úgy születik tiszta lélekkel, hogy hisz, és vágyik a csodára. Csak sokszor mi, felnőttek romboljuk le akarva akaratlanul. Most mesélte az egyik barátnőm, akinek másodikos a gyereke, hogy az egyik tanár azt gondolta, hogy elérkezett az idő, hogy felvilágosítsa a gyerekeket, hogy mi a nagy büdös valóság. Közülte velük, hogy a Mikulás nem létezik, reméli, hogy ezt már ők is rég tudják. Hát nem tudták. És nem is akarták tudni. Nem kommentálom a dolgot.

Szerencsére a körülöttünk lévő pedagógusok osztoznak a mi törekvéseinkben. Hiszen ők is pontosan tudják, hogy nem törhetjük össze a gyermeki világot. Meg kell várnunk, hogy ők maguk építsék át a falakat. Szándékosan fogalmaztam így. Mert hiszek abban, hogy van átmenet. Lehet, hogy egyszer csak rájönnek, hogy sok minden csak illúzió, de a szeretetburok, amit mi építünk köréjük, megóvja őket a csalódástól, és segít átlépni a másik oldalra, ahol öröm a csodateremtés. Én is így nőttem fel. Szép lassan alakultak át bennem a dolgok. Nagyon erős bennem az élmény, amikor beavatottá váltam és az angyalok helyett én díszítettem a fát az apukámmal. Sosem árultam el a húgomnak, hogy nincsenek is angyalok. Lehet, hogy még most sem tudja. Pszt! Nehogy elmondjátok neki! :-)

Puszi: Réka