Mit kezdjünk a rosszindulattal? Hát fogalmam sincs. Én nem vagyok felvértezve ellene. Nagyon nem. Nem is igazán tudom definiálni, hogy pontosan mit is értünk ez alatt. Az biztos, hogy sok embert inkább lázba hoz, ha a körülötte lévőkkel valami bosszantó történik. Előjön egy megnyugvás érzés, hogy másnak is pocsék, nem csak nekem. Az örömteli pillanatokon már jóval kevesebben tudunk szívből osztozni. Azon kapom magam, hogy baráti társaságokban a legjobb móka másokat kifigurázni, véleményezni, kritizálni. Igen olykor én is asszisztálok ehhez, visz az ár. Nem szeretnék álszent lenni. Nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy a többi ember rossz, csúnya, bezzeg én. Csak ahogy felvetődnek bennem a gondolatok, úgy adom át nektek. Néha nem is gondolom át előre, hogy hová akarok kilyukadni, csak belekezdek, mert valami foglalkoztat. Mintha beszélgetnénk, csak én nem hallom, amit ti gondoltok, miközben a gondolataimat olvassátok.
Ez az egész rosszindulat-téma már a legutóbbi bejegyzésem óta foglalkoztat. Akkor csak megpendítettem, most megpróbálom tovább boncolgatni. Szóval nem tudom, hogy alakult így a világ, hogy sokkal menőbb valamit vagy valakit cikizni, valódi kritika helyett lehúzni, egyáltalán csak úgy odamondogatni. Nem kell messzebbre mennünk, mint például Alföldi és a rendezése. Milyen mocsokáradat zúdult rá és azokra, akiknek bármilyen köze van a produkcióhoz? Akár mint néző, aki elment és megnézte. Azt már nem is merem leírni, hogy esetleg tetszett is neki. Anélkül fogalmaztak véleményt „fontos” és kevésbé „fontos emberek”, hogy tíz percnél többet láttak volna az előadásból. Szándékosan írtam véleményt, mert kritikáról csak nagyon kevés esetben lehet beszélni.
Bár félve teszem, mert én is a médiából élek, 
meg aztán magamra zúdítom az újságírók haragját. De azért leírom, amit gondolok. Meggyőződésem, hogy főleg az írott sajtó, nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy lassan mindenki fikáz mindenkit. (Hú, de csúnya leírva ez így. De beszélgetünk és olyankor szoktunk így fogalmazni, vagy nem?) Kifejezetten kártékonynak tartom ezt a jelenséget. Sikk lett úgy véleményt formálni, hogy közben csak és kizárólag arra törekszünk, hogy minél jobban lejárassuk azt, akiről írunk. A televíziózásba még nem tudott igazán betörni ez a stílus, mert annyira bátor emberek nincsenek ebben az országban. De arc nélkül már nagyon megy. Civil példával élve, a másik háta mögött. Na abban is csúcs szuperek vagyunk.
Én szinte abnormális módon törekszem arra, hogy a bennem lévő rosszindulatot, irigységet kiirtsam. Nem állítom tehát, hogy bennem semmi ilyesmi nincs. Az is biztos, hogy a legtöbb helyzetben, amikor rosszindulattal találkozom, túl érzékenyen reagálok. Rettenetesen naivan azt gondolom, hogy de hát én semmi mást nem teszek, csak szeretettel, hittel, meggyőződéssel, a legjobb tudásom szerint teszem a dolgomat. Legyen szó munkáról, gyereknevelésről, barátságról. Néha jól, néha rosszul. Néha tehetséggel, néha tehetségtelenül. Képzeljétek, ez a fene nagy szeretet éhségem, ami nem csak abban rejlik, hogy azt szeretném, hogy engem mindenki szeressen, hanem abban is, hogy mások is szeressék egymást vagy legalábbis elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Na ez a törekvésem is kifejezetten irritál egyeseket. Pedig mennyivel könnyebb lenne az életünk! Bár kétségtelen, hogy unalmasabb lenne, ha mondjuk a bejegyzésem kapcsán azt olvasnám, hogy nem feltétlenül értek egyet a gondolataival, nem igazán tetszik, ahogy ír, de azért csinálja csak, ha másnak nem is neki biztos jó, hogy kiadja magából, ami nyomja a lelkét.
Hát én most kiadtam. És tényleg jó.
Legyen szép napotok!
Puszi: Réka
