Most!

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




patricia_rozi_Egy dologban teljes biztos vagyok. Anyukaként az ember nem marad ugyanolyan, mint előtte volt. Megváltozik, és ez az élet egyik legnagyobb lehetősége, hogy a legtöbbet tanulja magáról. A gyerekek nagy tanítók és szerencsére ezt már tudjuk, és nem szerencsétlen kis lényeknek kezeljük őket, nem is agresszor ellenségnek, akit mindig csak rendszabályozni kell, hanem önálló személyiségnek, személyiségként. Valahol  megszűnik az én, és mi lesz. Mi leszünk. Olyan ez, mint egy igazán nagy, összeolvadós szerelem, ami egyre fokozódik és fokozódik. Engem mindig csodálattal tölt el, amikor valaki már egy néhány hetes gyereket simán otthagy éjszakára az édesanyjánál, vagy valaki másnál, nemrégiben pedig egy másik ismerősöm három hétre ment el a tengerentúlra, és még alig fél esztendős fiát nem vitte magával nyaralni.

Mindenki más, ezt mindig tiszteletben kell tartani. Én, a saját életünkben nem tudnám így elengedni Rozit. Szoros a kapocs közöttünk, igyekszem én is néhány órákra megengedni magunknak, hogy nélkülem ismerje meg a világot, mert mi eddig mindenhová közösen mentünk. Már ahová lehetett. Ahová meg nem, oda nem mentünk egész egyszerűen. Persze, ehhez kell rugalmasság is, nekem is fejlődnöm kellett a téren. Tegnap, mikor családi rendezvény volt, és valami hihetetlen áldásként az én leánykám tiszteletére még azok is leültek egy asztalhoz, akik húsz éve nem tettek ilyet, a mosdóban etettem a lánykát. Nyáron pelenkáztam őt a csomagtartóban, öltöztettem már át pláza hátsó felében és bébiételt is fogyasztott már parkban. Sokat vagyunk együtt és sok mindent lát így. Hihetetlen nyitott gyerek már most, ha tudja, hogy ott vagyok, simán elindul bármerre. A Ringató foglalkozáson is a maga kilenc hónapnyi bátorságával ott ül Ági néni ölében, a Mikulásnak megrángatja a szakállát, az operatőr kameráját pedig játéknak tekinti. Ám, ha betegség van, akkor nem mászkál, akkor csak néz rám az óriás gombszemekkel és csak anya kell. Ilyenkor nehezebb minden nap, ezt mindenki tudja. Még a mosdóba kimenetel is nehézkes egyedül, mert a csecsemő kúszik és mászik, nem engedi a biztonságot adó anyut másodpercekre sem el. Engem Rozi leginkább a MOST-ban létre tanított meg ezáltal is. Gyanítom, ez a gyerekek egyik legnagyobb küldetése. Főleg mostanában, a kusza 2014-ben. Amikor a tévéből folyik a politika, amikor ismeretlen emberek acsarkodnak egymásra, amikor szörnyű balesetek történnek, amikor merényletek zajlanak és ezt ontja a média. És akkor ott egy parányi lény, egy csecsemő, aki nem hagyja, hogy ebből bármit is komolyan vegyünk. Mert nem is kell komolyan vennünk. A mi életünkre, a “baba-mama mi”-re semmi hatással nincs ez. MOST van. Ő és én. Nem a fegyveres rabló a tényekből, nem a fura zöldséges a sarokról és nem az ismeretlen robbantó egy idegen országból.

most

Azt kívánom karácsonyra, legyetek a picitekkel igazán a MOST-ban. Ne érdekeljen, hogy azt sugallják a híradóban, milyen sok pénzt kellene költeni ajándékokra és ne érdekeljen az se, melyik rokonnak ízlik a pulyka és melyiknek nem. Mindenkinek vannak veszteségei, mindenkinek voltak nehéz időszakai az évben, de ezeket te most zárd ki. A fa mellett legyen igazán MOST. Mert a család a szívekben születik és nem az anyakönyvi kivonatokban. A szeretetnél erősebb kapocs pedig nincsen. Te pedig ezen a karácsonyon így tudsz olyat adni a gyermekednek, amit egyszer majd ő is továbbad a saját lurkóinak. Vegyszermentes, tiszta érzelmeket, fényt és szeretetet!

Áldott, békés ünnepeket!

Szabó Patrícia

újságíró, blogger

Nesze!szer blog