Családunknak van egy tagja, aki mindig olvas vagy lát valami rémhírt. Így időnként közös étkezésnél beveti: azt hallottam, ha ezt és ezt adsz a gyereknek, akkor ilyen és ilyen baja lehet. Vagy odaveti: nem tartom okos dolognak, ha a hosszú kanállal játszik Rozi, baj lehet belőle. Nem félsz ettől? A múltkor az ikszedik ilyen után már kifakadtam: ha mindentől félnék, még megszülni sem mertem volna a gyereket!
Nem tudom, hol a határ a folyton parázás és az egészséges szülői féltés között. Nem tudom, de valószínűleg nincsenek is erre mindenki által elfogadható mérőszámok. De azt tudom, hogy nagyon biztosnak kell lennie az embernek magában, hogy ne engedje be a kis babavilágba a mindenhonnan áradó para-iparágat. Mindig lesz valaki, akinek a szomszéd kisgyerekkel újabb rémeset esett meg, aki majdnem megfulladt a hordozóban, aki lenyelte az akármit és csak műtéttel lehetett megmenteni, aki mosószert ivott és aki súlyos károsodást szenvedett egy addig ismeretlen betegség miatt. Tisztelet a kivételnek, de a híradók és gyerekes műsorok tetemes része szintén a riogató iparág része. Újabb és újabb dolgokat kapunk a nyakunkba, amit, ha nem vagyunk észnél, vagy túl fáradtak vagyunk, nyomásként élhetünk meg, mert nem pont úgy csinálja a csemete, nem akkor, nem azzal, nem úgy táplálod hozzá, nem azt issza stb…
Mikor veszett ki a világból az, hogy hagyjuk, hogy a gyerek gyerek legyen, a szülő pedig az egyébként is állandó aggódását egészséges mederben tartsa? Mikor vették át az uralmat a családunk felett a bizottságok, a baktériumok és a fejlesztő játékok? Én is ügyelek nagyon sok mindenre. Természetes kozmetikumokat használok csak Rozinál, nem adok rá olyan ruhát, amit az eleve öltözködni utáló gyereken csak úgy átszenved az ember, amíg ő visít, mert cuki abban és tapadásgátlós vastag zoknit adok rá itthon és gyakorlatilag minden másodpercben figyelem. Tudom, hogy már nagyon okos a tudomány, hogy minden mindennel összefüggésben van és szuper fejlesztőfoglalkozásokra lehet vinni a gyerekeket és csodálatos játékokkal edzhetem az elméjét. Ám valahogy mindig azt tapasztalom, bármilyen túlféltős és túlparáztatós is ez az elüzletiesedett „gyerekbirodalom”, a picik többsége még mindig mer gyerek lenni, örülni a dolgoknak és a legegyszerűbb kukucsolós játék a kedvencük, meg a műanyag palack… Van mit tanulnunk tőlük!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
