Nem harap a…

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




gabi_korallHogy hogyan lesz egy gyerek szobatiszta? Ezen kezdtem el gondolkodni, mert tudtam, hogy megint szeretnék valami hasznos tippet adni nektek, és azt is tudom, hogy ez sok kisgyereknél kérdés, és ebben is annyiféle iskola van… Nálunk még Anna bölcsibe szoktatása is aktuális lesz ősztől és ennek előfeltétele, hogy a kislányom szobatiszta legyen és ne hordjon pelust. Akik a pisis, kakis dolgokról nem akarnának egy komplett bejegyzést elolvasni, azok hagyjanak ki most egy napot az Anyakanyaron. Azok pedig, akik akár a saját tapasztalás okán már tudják, hogy milyen mókás történeteket képes az élet produkálni ezzel kapcsolatban, nyugodtan haladjanak az olvasással tovább.

Próbálom felidézni, Attilánál hogyan is volt ez. bili5A fiúknál később kezdődik el a pelusról leszoktatás folyamata, ez nálunk is így volt. Két történet jut most eszembe, mindkettő csak azt mutatja, hogy a gyerekeknek először tényleg még ahhoz is hozzá kell szokniuk, hogy az a valami, például az a barna dolog, belőlük jön ki, amitől nem kell megijedni. A mai pelusokban már tényleg sokkal kényelmesebb a lét, még akkor is amikor tele vannak. Ezért is javasolják egyébként sokan, hogy az átmeneti időszakban nyugodtan térjünk át a textilpelenkára, mert az kényelmetlenebb, és ha a gyerek bepisil, akkor ennek tudatában lesz, érezni fogja, hogy nedves, akár a pelenka még picit dörzsölni is fogja, ami arra ösztönzi, hogy hamarabb szokjon rá a bilire vagy a WC-re. Na de a lényeg, amiről a mi történetünk szól. A gyerekek ugye a pelus miatt nem tudják, hogy hogyan néz ki a kakijuk, így amikor először szembesülnek a produktummal, hát nagyon meg tudnak lepődni. Emlékszem, hogy nyár volt. A hétvégi kisházunknál voltunk, Attilán pedig nem volt már pelenka. Nyáron egyébként azért könnyebb szerintem a gyereket szobatisztaságra nevelni, mert akkor akár meztelenül is szaladgálhatnak a kertben, vagy kevés ruhácskában. A mi esetünkben Attilán nem volt ruha, a kisfiam egyszercsak bekakilt és ettől annyira megijedt, hogy elkezdte rázni a lábát, mintha valami állat támadta volna meg. Hasonlóan menekülőre fogta akkor is, amikor hasonló eset történt véletlenségből a fürdőkádban. Neki azt volt nehéz megérteni, hogy ez a valami ez nem veszélyes, ráadásul belőle jött ki. Lehet ez furán hangzik azoknak, akiknek még nincs gyereke. De tényleg abból induljatok ki, hogy egy gyerek fejével nézve, aki eddig pelenkát viselt és azt sem tudta, hogy hogyan néz ki a pisi, meg a kaki, a látványt és egyáltalán magát a folyamatot is meg kell érteni.

Annánál nem tudok ilyen vicces esetekről beszámolni. Ő igazi csajszi. Azonnal megérzi, ha bekakilt, vagy bepisilt. A maga nyelvén jelezte mindig, hogy akkor most azonnal egy komplett fürdésre volna szüksége. Mindig mentünk a fürdőszobába, mert ő nagyon érzékeny  erre a dologra.

bili3Számomra a kulcs itt is az, hogy kommunikáljunk a gyerekünkkel. Hogy magyarázzuk el neki ezt az egészet, miért van erre szükség, hogy tudja, pelussal nem fog tudni közösségbe menni, és mielőbb hozzá kell szoknia ahhoz, hogy amikor már nem hord pelust, idejében szóljon, ha pisilnie, kakilnia kell. Tudom, hogy egy gyereknek ezt elsőre nehéz felfogni, hogy sokszor hiába észleli az ingert, már azonnal pisil vagy kakil, mert nem tudja még visszatartani a dolgokat. Ahogy időben haladunk előre, egy kétévesforma gyereknél általában ez már nem jelent problémát. Az biztos, hogy minél inkább nyiladozik a tudata, annál könnyebben tudjuk őt rávenni arra, hogy szobatiszta legyen. A székelési és vizeletürítési ingert megérezni nem egyszerű. Ez egy olyan képesség, ami kialakul, amikor kialakul. Idegrendszeri kérdés, nem tudjuk megtanítani rá a gyerekünket, ezért nem is szabad ezzel frusztrálni. Parancsszóra úgysem fog pisilni, kakilni, hiába várjuk el ezt tőle a bilire való ültetéssel.

Fontos még, hogy lásson példát. biliHogy ne legyünk szemérmesek, és akár azt is hagyjuk neki, hogy elkísérjen minket a WC-re. Hogy lássa, hogyan használjuk mi a WC-t, mire való a WC papír, hogy amikor lehúzzuk a WC-t, attól neki nem lesz baja. A bilit ne erőltessétek, ha nincs kedve hozzá! Nem jó, ha egy rossz reflex alakul ki a gyerekeknél ezzel kapcsolatban. Szerintem azt valahogy idővel fogjátok látni, mert az anyák, már csak olyanok, hogy ismerik gyerekük minden rezdülését, hogy inkább a bili, vagy inkább a WC szűkítő és egy kis fellépő, hogy az apróság is tudja használni, ami nektek beválik.

Rékáéknál egyébként Rebussal elég érdekesen alakult a szobatisztaság. Kapott egy Hello Kittys bugyit. Réka elmagyarázta Rebusnak, hogy azt csak akkor fogja tudni hordani, ha már nincs rajta pelenka. Ehhez viszont az kell, hogy szóljon mindig időben, ha WC-re kell mennie. Rebus megértette a dolgot, és a Hello Kittys csodabugyi sokáig becsben tartott alsónemű volt náluk.

nem harap a spenotNemrégiben egyébként a francia gyereknevelésről olvastam egy könyvet, Nem harap a spenót a címe és Pamela Druckerman jegyzi, aki egy amerikai lány, angol férjjel és Párizsban született és ott felnevelt gyerekekkel. A könyv egyébként a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Pamela vizsgálja az angolszász és a francia nevelés közötti különbségeket, amik olykor nagyon is mosolyogtatóak. Még majd fogok nektek idézni a könyvből, mert teljesen elvarázsolt. Pamela nem érti, hogy a francia gyerekek mitől nyugodtabbak, miért alusszák át előbb az éjszakát, miért lehet mellettük nyugodtan elfogyasztani egy vacsorát és még sorolhatnám a sok-sok erényt, amivel állítólag rendelkeznek. Egy kívülálló szeme néha objektívabb, így ő sokkal könnyebben látja meg a különbségeket is. Mit csinálnak a francia anyák másként? Hát például azt, hogy valóban értő, értelemmel bíró embernek látják gyerekeiket. Francoise Dolto olyan Franciaországban, mint dr. Spock az angolszász világban. A szerző szerint Dolto szinte emancipálta a csecsemőket azzal az állításával, hogy a gyermek racionális lény, sőt. A csecsemő születésétől kezdve érti a beszédet. Ha egy gyerek megérti, amit mondunk neki, akkor egész sok mindent meg tudunk neki tanítani, akár már kicsi korában is. Doltoról legendás történetek is keringenek. Amikor odament a kórházban síró és vigasztalhatatlan csecsemőkhöz, egyszerűen csak elmondta nekik, miért vannak ott és hol vannak a szüleik. A gyerekek pedig megnyugodtak. Érdekes esetet tapasztal az írónő egy francia barátnője náluk tett látogatásával kapcsolatban. Pamela tízhónapos gyereke Bean elkezdi lepakolni a dohányzóasztalról a könyveket. A francia barátnő, Lara odatérdel mellé és türelmesen, de határozottan kijelenti, hogy ilyet nem szabad csinálni. Megmutatja, hogyan kell a könyveket visszapakolni. Határozottan, de lágyan beszél. Amerikai szerzőnk le van nyűgözve, hisz a módszer náluk is működik: „ Ez az eset rávilágított arra, milyen hatalmas kulturális szakadék tátong köztem és Lara között. Én abból indultam ki, hogy Bean egy nagyon édes, nagyon vad lény, hatalmas potenciállal, de szinte nulla önuralommal. Ha olykor jól viselkedik, az valamiféle idomítás eredménye vagy puszta szerencse dolga. Hiszen beszélni sem tud, sőt még haja sincs. Viszont Lara (akinek akkor még nem volt gyereke, de ma már két jólnevelt lánya van) abból indult ki, hogy Bean már tízhónaposan is érti az emberi nyelvet, és képes arra, hogy megtanuljon uralkodni magán.” A kulcs, amit az írónő külön kiemel az, hogy a franciák hisznek abban, hogy a gyerekek értik, amit mondanak nekik. Így aztán a gyerekek ennek a hitnek megfelelően kezdenek el viselkedni is.

Tudom, hogy elkanyarodtam az eredeti témától, de a lényeg valahol higgyétek el, hogy itt van. Beszéljetek, kommunikáljatok csemetétekkel! Meg fogja érteni. Végül is valami hasonló történt Réka és Rebus esetében, és ez történt az én gyerekeimnél is.

Kitartást nektek és jó beszélgetéseket kívánok a gyerekeitekkel! Legyenek akármilyen kicsik is!

Puszi: Gabi