Olimpia, ovi és könnyek

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




Oviba megy a lányom. De hát még csak most született. A fiamnál már megszokhattam volna, hogy őrületes tempóban telnek az évek. De ezt nem lehet megszokni. Emlékszem, mennyire nem tudtam azonosulni ezzel a problémával régebben. Mármint azzal, hogy gyorsan telik az idő. Azt hittem ez is csak olyan udvariassági formula. Ha éppen nincs miről beszélni, akkor bevetjük a témát, rögtön az időjárás kérdéskör után. Ma már másképpen gondolom. Tényleg nehéz felfogni, hogy nemrég még én mentem oviba, most meg már a kisebbik gyerekem is. Kicsit skizofrén állapot. Mert egyfelől nagyon mélyen élem meg az anyaság érzését, másfelől egyszerűen nem tudom beleélni magam abba, hogy nemsokára 35 éves leszek. Valahol megrekedtem a 20-as éveim elején, legalábbis érzésben. Remélem, nem egyedül vagyok ezzel a problémával, és remélem, hamarosan kinövöm. Mert semmiképpen nem szeretnék az a fajta idősödő hölgy lenni, aki képtelen elfogadni azt, hogy az idő eljár felette, és ezzel nevetségessé teszi magát. A minap ki is szortíroztam a ruháim jó részét, és oda adtam egy barátnőmnek. Nem azért, mert nem jók rám, hanem mert úgy érzem, már nem nekem való. Egy kétgyerekes anyuka, akinek van egy ovis és egy iskolás gyereke, ne járjon miniben. Bolond vagyok, mi? De ezt eddig is tudtátok. :-)

Na akkor viszont már azt is elárulhatom, hogy Rebeka bölcsis „ballagása” előtt napokig treníroztam magam, hogy ne bőgjek. Mert már a fiammal kapcsolatban többször jártam úgy, hogy én meghatódtam, mások meg nem, de ettől én éreztem magam rosszul. Ha már itt tartunk: Miért van az, hogy ebben az országban ciki, ha valaki érzékeny, érzelmes, és ki is meri mutatni, vagy urambocsá’ nem tudja eltitkolni? Esetleg kamerák, mikrofonok előtt? Tudjátok, mire célzok. Az olimpia kapcsán több kritika érte a kommentátorokat, akik meghatódottságukban nem tudják visszafojtani könnyeiket. Mi a baj ezzel? Látnátok a családomat egy-egy döntőben, hogyan szurkol a magyar versenyzőnek. Kiabálva, sikítozva, meghatódva, könnyezve. Inkább így éljük meg a hazaszeretetet, mint ahogy manapság szokás. Inkább ezt tanulja meg a gyerekem, ettől érezze, hogy jó magyarnak lenni.  És nagyon remélem, hogy a sok kritika nem szegi kedvét senkinek. Persze tudom, hogy fogja, hiszen én is megpróbálom nyilvános helyzetekben visszafogni a könnyeimet. Hogy ne legyek ciki. Szerencsére Beni egyik barátjának anyukája, akivel már az oviban is haverok voltak, hasonlóan érzékeny, mint én. Lassan 5 éve bőgünk jókat az anyák napi ünnepségeken, szerepléseken. Meg is beszéltük, bárhová is sodor minket az élet, mindenképpen meghívjuk egymást fiaink esküvőjére, csak hogy legyen kivel bömbölni.

De vissza a bölcsibe. Rebus nagyon készült az ünnepségre, mert a bölcsi kedves búcsúnapot szervezett. Annyira izgatott volt, hogy nem is tudott aludni délután. Viszont helyette azt mondta gondozónőjének, hogy szereti, és hogy ez egy nagyon fontos dolog. Na, amikor ezt elmesélte nekem Timi, na akkor majdnem vége lett a világnak. De nyeltem egy nagyot, vettem egy nagy levegőt, és jó érzéssel nyugtáztam , hogy a kislányom egy csupaszív teremtés. A tervem sikerült, nem sírtam. De egy apró hibát elkövettem. Vittem egy icipici virágot a bölcsitől búcsúzó nagylányomnak. Nem kellett volna. Mert a többi gyerek nem kapott, és ebből adódott némi konfliktus. A gyerekek sírtak, mert ők is akartak, a felnőttek meg biztos azt gondolták, hogy ez csak egy bölcsis ballagás, minek virág.

A kérdés már csak az, hogy vajon tényleg jól gondolják? Hogy vajon azoknak kell megváltozni, akik ki tudják, vagy ki merik mutatni érzéseiket? Hányszor hallunk arról, hogy a mindennapokat ünneppé kell tenni? És az ünnepekkel mi van? Hahóóóó! Merjünk már ünnepelni, érezni!

Hajrá Rebus! Hajrá Magyarok!

Puszi: Réka