Önállóságra nevelés

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




rekapepitamasnisÉn tízévesen már bőven egyedül jártam haza az iskolából. Csendes kisvárosban nőttem fel, ahol ez teljesen természetes volt. Ha jól emlékszem, másodikos voltam, amikor nyár vége felé elkezdtük a tesztutakat. Először az iskolához legközelebb eső saroknál várt a nagypapám. Onnan együtt totyogtunk haza. Már bottal járt. Aztán szépen fokozatosan nőtt a távolság. Sokáig megmaradt, hogy a lakótelep sarkánál várt. Már messziről láttam, ahogyan fürkészi az utat, mikor bukkanok fel. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy szülőként, nagyszülőként, milyen nagy feladat, elengedni, megbízni a cseperedő gyerekben. Ma meg aztán! A fiamban is megérett már a gondolat, hogy egyedül kellene közlekednie az iskola és a lakás között. Beszélgettünk róla sokat, de én még képtelen vagyok úrrá lenni az félelmeimen.

Nemrégiben egy aggódó anyuka hívott, hogy nem tudom-e elérni az én fiamat, hogy megtudjuk, mi van az övével, aki először ment haza egyedül az iskolából és már bőven otthon kellene lennie. Igyekeztem megnyugtatni, de azt hiszem, nem voltam túl meggyőző. Pár percre rá, egy ismerősöm mesélte el a közösségi hálón, hogy a szeme láttára ütöttek el egy kisfiút, és neki kellett értesíteni a szülőket. Borzalmas lehetett. Megfagyott bennem a vér, ki sem mondom, mire gondoltam.

Hogy csináljátok? Hogy nem diliztek bele a folytonos aggódásba? Tudom, hogy egyszer kénytelen leszek megedzeni magam, a gyerekem érdekében. Hiszen azzal, hogy meg akarom óvni minden rossztól, a lehető legrosszabbat teszem vele.

Persze az önállóságra való nevelés már egészen pillangokkicsi korban elkezdődik. Az öltözködés, evés, tisztálkodás, majd később a tanulás remek terep erre. Az utóbbit leszámítva kiválóan ment, megy mindkét gyerekkel. A lecke és a bepakolás még azért megkívánja a jelenlétemet. De azért haladunk, fejlődünk. Aztán ott van a másik keményebb dió. Mikortól lehet a gyereket rövidebb, hosszabb időre magára hagyni? Benivel már voltak próbálkozások, de maximum egy rövid boltba szaladás erejéig. Rebussal már bizonyára könnyebb lesz, hiszen mire ő abba korba ér, hogy egyedül járjon haza, a bátyja már bőven tudja kísérgetni. Sőt, valószínűleg jót is tesz majd neki, mármint Beninek, a plusz felelősség. Már most is nagyon tud vigyázni a kicsire, ezzel tehát nincs gond. Megbízom benne. Benne igen, de a körülöttünk lévő világban kevésbé. Ha figyelitek az utca emberét, akkor láthatjátok, hogy mindenki beletemetkezik a saját kis világába. Talán önvédelemből. Annyira közönyössé váltunk. Senkit nem érdekel egy jajveszékelő néni, vagy egy földön fetrengő férfi. Biztosan alkoholista – gondoljuk és továbbmegyünk. Egy-egy ember van csupán, aki még nem vált teljesen közömbössé a másik iránt, aki még megrezdül egy elbizonytalanodott kisiskolást látva.

Lassan el kell kezdenem hozzászoktatni magam a gondolathoz. Megerősíteni a lelkem. De ismerem magam, amíg élek, aggódni fogok a gyerekeimért, ha mások nem is látják rajtam. Talán ez az anyaság legkeményebb része. Tudom, hogy sosem múlik el, hiszen a mai napig telefonálnunk kell a szüleinknek, ha például Ceglédről megérkezünk Pestre. És sosem felejtem el, amikor egy-egy buliról hazatérve, láttam, ahogy anyukám gubbaszt az ablakban és vár. Jaj, buli. Na ebbe bele sem kezdek. Mi lesz majd, ha elkezdenek bulizni járni???

Puszi: Réka