Őszi mese

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




reka_sargaCsak félve mondom, hogy lassan kész a lakásunk. Nem foglak megint a lakásfelújítás borzalmaival traktálni benneteket, csak azért tartottam fontosnak megemlíteni a dolgot, mert ez az első bejegyzés, amit a gyönyörűséges új hálószobánkból, egészen pontosan az ágyból írok.

Tegnap este átsöpört egy hihetetlenül jó érzés rajtam. Szeretem az életem. Persze azonnal megosztottam a férjemmel a hirtelen feltörő gondolatot, ami jórészt neki is köszönhető. Tudom, hogy ősz van és nem tavasz, nem most van ideje a szerelmes turbékolásnak. Nem is tartom ízlésesnek az effajta érzések kibeszélését. És nem is volt/van szó turbékolásról. Ennél sokkal többről, szebbről. Valami olyasmi érzés ez, mint amilyen ez a napsütéses ezerszínű ősz. Nem harsány, hivalkodó, hanem tele melegséggel, megnyugvással. Egyszerűen imádom az ősz illatait, színeit. Nem győzök betelni azzal a látvánnyal, ahogy a nap fénye játszik a leveleken. Minden pillanatban más és más látványt nyújtva. Tudom, hogy sokaknak az elmúlást jelenti az ősz. Nekem inkább a megnyugvást. Ami nem egyenlő az unalommal, a beletörődéssel. Egy örültebb időszak után nagyon tud hiányozni egy kicsit nyugodtabb, kiszámíthatóbb időszak. Nem is egészséges folyamatosan ezer fokon égni.

reka bence

Tegnap este meséltem a gyerekeknek. Most éppen nem könyvből, hanem csak úgy fejből. Az életünkről.  Nagyon szeretik hallani, hogy lettünk mi a szüleik. Hogyan lettünk egy pár és aztán hogyan lettek ők. Több szempontból jók ezek a mesék. A gyerekek imádják a róluk szóló történeteket. Nekünk mesélőknek pedig hihetetlen élményeket hoz fel egy-egy ilyen mese. Tegnap pedig valahogy úgy alakult a történetmesélés, hogy minden szakasz végén elhangzott egy mondat. … de még valami hiányzott. Hiányzott, hogy végre mindig együtt legyünk, hiányzott egy kicsi kis közös lakás, egy kicsi baba, egy kistesó.  A mese végén pedig azt mondtam a már majdnem alvó gyerekeknek, hogy és most már nem hiányzik semmi. Nem tudatosan kanyarítottam a történetet, hiszen tudjátok milyen az, amikor az ember már szinte félálomban duruzsol a sötét szobában. Magam is meglepődtem a mondaton. Mert bár nem vagyok az a folyton elégedetlen típus, de azért sokszor őrlöm magam, hogy nem minden megy úgy, ahogyan igazán szeretném. A tegnapi napomban is volt bőven elégedetlenkedni valóm. De aztán egy közös visegrádi séta a családdal, barátokkal helyre rakta a lelkemet. Tényleg szép az életünk. Mint ez az ősz. Szeretem.

Puszi: Réka