Panaszkönyv helyett – tanuljunk meg örülni!

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , ,




Alapvetően panaszos hangulatban vagyok. Körülöttem sokan mások is. Azt tapasztalom, hogy felfokozott érzelmi állapot, és rossz közhangulat jellemez minket. Persze sokan okkal élik meg nehezen ezt az időszakot, mert komoly egzisztenciális, érzelmi vagy erkölcsi próbatételt állnak ki éppen. A barátnőimmel viszont úgy döntöttünk, hogy bár nagyon jó érzés egymásnak panaszkodni, és arra valók a barátok, hogy meghallgassák a másik gondját-baját, mi mégis inkább új irányt veszünk. Rájöttünk ugyanis, hogy ugyanazokkal az energiákkal, amivel egymást hergeljük, segíteni is tudjuk egymást. Azt tudjuk, hogy mi a nehézség, inkább abban kell segítenünk egymást, hogy meg tudjuk látni a jót is mindenben, akármilyen aprócska is legyen az. Hiszem, hogy a leglehetetlenebb élethelyzetben is lehet találni valamit, ami örömteli és szép.

Most őszinte leszek. Ebben az évadban úgy alakult, hogy a Játékszín körüli hercehurca miatt nem játszom kőszínházban, csak utazó társulatokkal dolgozom. És bár hiába játszom egy színpadon remek színészekkel, szakmai berkekben ez lenézett műfaj. Van olyan kollégám, akinek a képviselője nem is meri elmondani, hogy kliense ilyen produkcióban vesz részt, mert ciki. Én pedig úgy gondolom, hogy küldetés. Isten háta mögötti helyeken játszunk szívvel-lélekkel a közönség nagy-nagy örömére. Persze néha 5-6 órát utazunk, nincs saját öltöztetőnk, öltözőnk. Saját magunk gondoskodunk a ruháinkról. Sokszor fűtetlen művházakban vacogjuk végig az estét. De vajon attól színész a színész, hogy milyenek a körülmények? Egy olyan orvos, aki egy csilivili magánklinikán dolgozik, vajon lelkiismeretesebb, jobb orvos, mint aki falun ápolja a néniket? Ugye nem?

Fantasztikus színészekkel hozott össze ez a létforma, akik már akkor klasszisok voltak, amikor én még meg sem születtem. Sokat tanulok tőlük. Emberségről, hitről, túlélésről, alázatról. Ezért tudok erőt adni másoknak is. Amit tőlük kapok, azt adom tovább, adjuk át mi fiatalok egymásnak. Bízva abban, hogy majd lesz jobb. Nem csak nekünk, hanem a nézőinknek, vagy akár nektek, akik olvastok most. Ugyanis, akik ránk figyelnek, néznek, azt várják tőlünk, hogy kapjanak valamit. Élményt, energiát. Már megint itt tartok, pedig nem vagyok kimondottan „ezoterike”. De nagyon hiszek abban, hogy folyamatosan hatunk egymásra. Oda-vissza. Ezért fontos az hogy, aki emberekkel foglalkozik, az legyen tisztában azokkal a fogalmakkal, amiket fentebb már leírtam. Nem véletlenül, és nem is közhelynek szántam. Ugyanis, ha éppen más örömforrás nincs, akkor is tudsz egy jó szót mondani a kollégádnak, megdicsérni a barátodat, elismerni a főnöködet, vagy rámosolyogni az utcán valakire. Próbáljátok ki, apró dolgok, de működnek.

nezd a jo oldalat

A minap egy ismerősöm arról panaszkodott, hogy a főnökei sosem dicsérik meg. És ő ettől úgy érzi, hogy nem becsülik meg a munkáját. Én meg visszakérdeztem. Te dicsérted már meg őket? Nagy csend volt a válasz. Azt nem is mondtam el neki, hogy manapság már az is dicséretnek számít, ha rendszeresen megkapod a versenyképes fizetésed. (Ebben az esetben még ennél többet is, de ez nem tartozik ránk.) Ha az ember rosszul akarja érezni magát, akkor könnyen meg tudja oldani. De az sem nagy meló, ha nem. Ugyanis, és ezt én magam is csak nemrég tanultam meg, hogy a saját érzelmeinkért csak mi vagyunk a felelősek. Persze külső hatások megnehezíthetik a dolgunkat, de az erős elhatározás segít. Ha meg nem, akkor jönnek képbe a barátok, akikkel éppen azt gyakoroljátok, hogy az élet szép. Legalábbis szebbé lehet tenni. Látjátok panaszkodni akartam, de inkább megfordítottam a dolgot és azt erősítettem, hogy mennyi minden szép is tartozik a nehezebb körülményekhez.

Legyen szép napotok!

Puszi: Réka