Minap egy anyukákkal zsúfolt helyen voltunk. Rozi szokásához híven mosolygott mindenkire, dumált nekik a maga sajátságos nyelvén, forgolódott és kurjongatott. Imádja az új ismerősöket és tapasztalásokat.
Egy 5 hónapos baba anyukájával ücsörögtünk egymás mellett. Persze, beszélgetni kezdtünk. Ő azt mondta, otthon az ő fia is mosolygós, csak máshol nem. Viszont sose mosolyog, ha mondják neki, hogy mosolyogjon. Akkor ezen én elgondolkodtam. Jé, még sose mondtam a csemetének, hogy mosolyogjon, ha olyanja van, hát teszi magától. Aztán rájöttem, hogy ez a produkció kényszerből jöhet. Mi, magyarok sokszor lelkiismeretfurdalásos alapokra fektetjük a szülőséget, anyaságot. Számokkal és kunsztokkal támasztjuk alá, hogy milyen rendben van a gyerekünk. Persze ezt nem magunktól kezdtük el, hanem ezt diktálja a környezet, a megszokás. Néhány hetes volt Rozi, amikor az egyik ismerősöm azt kérdezte a telefonban: és átalussza már az éjszakát? Aztán ugyanaz a személy néhány hét múlva: mit tud már? Én pedig úgy éreztem magam, most ismertetnem kéne a lányom kunsztjait, mint valami versenyló adottságait a vásárban. Pedig ennek nem kéne így lennie.
Bennünk sem kéne megfelelési kényszernek 
lennie ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem akkor „működünk jól” anyukaként, ha három hónaposan mindenfelé megfordul, négy hónaposan fogat növeszt, persze jajszó nélkül, hat hónaposan kúszik, nyolc hónaposan feláll. Vannak tankönyvi gyerekek, de minden kicsi más és más. Más tempóban fejlődik és mást szeret és mást nem. És soha, de soha nem szabad megengednünk magunknak, hogy ránk nehezedjen a mit tud már a gyerek?-para, amit a játszótértől kezdve legfőképpen az idősebb generáció tagjaiig próbálnak nyomni ránk. Vannak persze fejlődési lépcsőfokok és nyilván nem jó, ha bizonyos dolgok kimaradnak. De azért…. Az egyik barátnőm fia nem beszélt még három esztendősen. Elvitték a nevelési tanácsadóba, ahol azt mondták, ha fél év múlva sem mond semmit a gyerkőc, akkor lesz gond. Néhány napra a család elment vásárolni a praktiker-obi féleségbe. A gyermek, aki a rend jegyében született, tehát Szűz horoszkóppal, meglátott valamit és közölte: kuka. Iziben egymás nyakába borult apa és anya, meg is vették a kukát a gyermeknek, akinek azóta be sem áll a szája. Egy másik barátnőm lánya pedig nem kúszott és nem mászott. Viszont kilenc hónaposan járt. Huhoghatnánk erre is, viszont a kislány épp az elmúlt héten nyert meg egy kerületi tornászversenyt…
Figyelni kell persze a picire, hisz bőven lehetnek mozgásbéli problémák, amiket orvosolni kell, az ételallergiák is tombolnak mostanában, de szerintem hagyni kell őket, a gyerekeket a maguk tempójában élvezni a gyerekségüket. Nagymamának, nagypapának, idegesítő nagynéninek nem produkáltatni kell őt, cuki minden pici magában és kész. Nekünk pedig védeni kell az anyai szívünket és nem hagyni, hogy rosszul vagy hibásnak érezzük magunkat, ha a mi gyerekünk még nem szavalja el hét hónaposan a Szózatot és ugorja meg a runder-flicket. Amennyiben nekünk van megfelelési kényszerünk, ne adjuk tovább ezt a kicsiknek. Szeressük őket és kész, anyós pajtás megjegyzéseit pedig rakjuk fel a kamra polcára és felejtsük is el…
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
(fotó: Falus Kriszta)
