Szakdolgozat kész!

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




Olyan büszke voltam magamra, hogy igen megcsináltam, én egyedül. Mindenkinek el is dicsekedtem vele. Sokan velem örültek, sokaknak semmit nem jelentett. Sőt most, hogy ezt a bejegyzést írom, kezdem azt érezni, hogy sokak számára talán szánalmasnak is tűnik az én örömöm. Na bumm, megírt egy szakdolgozatot. És akkor mi van? Végül is semmi. Ez a válaszom. Valószínűleg volt-van bennem egy-két görcs, ami miatt nekem igenis nagy feladatnak tűnt belevágni ebbe az egészbe. Talán túl sok rettenetesen okos, intelligens emberrel vagyok körülvéve, ezért érzem azt, hogy folyton bizonygatnom kell, hogy vízen kívül egyéb is lötyög az agyam helyén.

Én tényleg nem gondoltam magamról, hogy 35 évesen, két gyerek, a háztartás, a sok munka mellett képes leszek érdemben elvégezni egy harmadik sulit. Jó, még nem is végeztem el teljesen, de a szakdolgozat már a kezemben van. Nyilván a sok sztereotípia is hozzájárul az én kényszeremhez. Tudjátok, a színésznők butácskák, pláne, ha még szépecskék is. Na jó, ennél mélyebbre nem mennék a témában, aki akarja az úgyis (félre)érti. Csakis azért bonyolódtam a fenti gondolat-kavalkádba, mert tudom jól, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek folytonos bizonyíthatnékja van. Sőt azt is tudom, hogy sokan még eddig sem jutnak el, csak szép csendben magukban eldöntik, hogy úgysem megy nekik ez vagy az. Aztán szépen lassan eljuttatják magukat addig az állapotig, amikor már abszolut értéktelennek gondolják magukat, aztán egyszer csak bele is kényelmesednek ebbe a szerepbe, kiszolgáltatottá válnak, aminek a következményeit nem is lehet felmérni. Hát miattuk adom így ki magam. Mert gondolhat bárki bármit, az élmény és a tudás már az enyém. Azt senki el nem veszi tőlem. És tudjátok mi rosszabb egy olyan embernél, aki folyton kételkedik magában, a tudásában? Egy olyan, aki tökéletesen biztos abban, hogy ő bizony rendkívüli módon intelligens és művelt.

Hogy hogy vágtam neki? Nem halogattam, sőt inkább reka_szakdolgozatnagyon is időben nekivágtam. Ki akartam élvezni, hogy számomra most ez A FELADAT. Jó előre készítettem egy tervet magamnak, hogy lássam, mennyi időm van. Bejelöltem a naptáramba azokat a napokat, amikor nem dolgoztam, hogy akkor semmi mással ne kelljen foglalkoznom csak a dolgozattal. Ez terv tökéletesnek bizonyult egészen addig, amíg a gyerekeim felváltva nem produkáltak valami nem várt eseményt. Természetesen. Emlékszem, amikor elkezdtem írni. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, hiszen fejben már hónapok óta terveztem, hogy miről akarok írni. Vázlatokat készítettem és felépítettem magamban, mint egy műfenyőt. Gallyról gallyra. Aztán egyenként kiigazítottam az ágakat, majd díszíteni kezdtem. Az első leütéskor még hihetetlennek tűnt, hogy a kötelező negyven oldalt valaha tele fogom írni. Csak gépeltem és gépeltem, napokon át és még mindig csak alig húsz oldal volt meg. Mire kiderült, hogy kisebb betűmérettel, margóval, sorközzel dolgoztam. Az átállítás után viszont azzal szembesültem, hogy már negyvenakárhány oldalnál tartok, onnantól kezdve meg sem álltam kilencvenhat oldalig. Nem mintha ez számítana, csak lélektani szempontból nagyon érdekes.

Miután színésznő lettem, munka mellett még gyerek nélkül végeztem az ELTE-n, kötelességből, hogy legyen egy „normális” diplomám. Megcsináltam, letudtam, örültem is, de nem volt az az igazi érzés. Mert nem érdekelt igazán, amivel foglalkoztam. Ez az utolsó tanulságom mára. Igenis felnőtt fejjel is lehet igazi örömöt találni a tanulásban. Vagy talán így pontosabb: felnőtt fejjel lehet igazán meglelni az örömöt a tanulásban. Persze ehhez kell az az állapot, amikor nem kényszerből, hanem kíváncsiságból tesszük próbára magunkat. Még hátra van a vizsgatanításom, és két vizsga. Szurkoljatok! És VÁGJATOK BELE!

Puszi: Réka