Születésnapomra…

Szerző: Anyakanyar

Címke: , ,




Most tényleg írnom kell a születésnapom kapcsán? De mit? Mit lehet írni arról, hogy az ember lánya 35 éves lesz? 35 éves lettem. Vagy ezt. 35 évvel ezelőtt megszülettem. Ennyi elég? Félreértés ne essék, nem azért kínlódom, mert zavar a korom. Nem. Alig vártam, hogy leteljen ez a legutóbbi 7 év. Csak nem akarom ünnepeltetni magam. Egyébként sem az én érdemem, hogy megszülettem, hanem a szüleimé, leginkább anyukámé. Na, jó az már egy kicsit az enyém, hogy évről-évre sokaknak jutok eszébe ezen a napon. Ez jó. Nagyon is. Nekem nagyon fontos éreznem, hogy szeretnek. A 30. születésnapomra rendeztem is egy óriási buli. Több mint százan voltunk. Szinte mindenkit elhívtam, aki fontos volt addig és akkoriban az életemben. Ajándékot nem kértem, csak azt, hogy csak az jöjjön el, akinek ez szívből jön. Érezni, tudni akartam, hogy szeretnek. Gyönyörű nap volt. Annyi virágot kaptam, hogy külön kocsival kellett hazaszállítani, mert nem fértem be melléjük.

Most nem rendezek bulit. Nem azért, mert nem akarnám újból átélni a szeretve-levés érzését. Csak többször nem akarom kiharcolni. Valahogy most csendesebb lettem. Tudom, hogy vannak körülöttem páran, akik mindig, minden körülmények között szeretnek. És ez most nekem elég.

Emlékszem 7 évvel ezelőtt kétségbeesve felhívtam az unokanővéremet azzal, hogy most leszek 28 éves. És ha igaz, hogy 7 évenként változik az ember élete, akkor most mi lesz? Rosszabb lesz, mint eddig? Ha eddig szerencsés voltam és boldog, akkor tovább nem jár már a szerencse és a boldogság? Megnyugtatott, hogy nem jobb vagy rosszabb lesz ezután sem, csak más. Hát tényleg más lett. Egy pillanatát sem bánom. Minden momentum fontos volt, legalábbis tanulságos. Sok mindent megtapasztaltam, megéltem. Sok nehéz és nagyon sok örömteli pillanatot. Talán a folytonos változást volt nehéz megélni a munkámban. Előtte ugyanis a napi sorozat 7 éven keresztül nyújtott biztonságot. Ez teljesen megszűnt. Rengeteg helyen dolgoztam azóta, sok-sok csapattal. Televíziók, társulatok váltották egymást az életemben. De ezt is megszoktam. Megtanultam belőle, hogy sosem kell aggódni, mindig lesz valahogy. És azt is, hogy néha nekem kell teremteni. Lehetőséget, gondolatot, vágyakat.

Most is ebben a teremtő fázisban vagyok. Dolgozunk az új lemezen, hiszen óriási lendületet kaptam az idei tavasz Fonogram-díj jelöléstől. Következő dalaimmal még többet szeretnék adni azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy meghallgatják azokat. Szeretnék minél több helyre eljutni, hogy gyerekeknek énekelhessek. És hát alkotjuk, formáljuk veletek együtt az Anyakanyart, napról napra megosztva veletek számtalan gondolatot, titkot, praktikát.  És közben persze teremtem a vágyaimat, álmaimat. Mert titkon vágyom megint egy biztonságot nyújtó, állandó csapatra, ahová tartozhatok, akik formálnak, erősítenek. Szeretnék sokat tanulni, sokat dolgozni. Fejlődni színészként, műsorvezetőként, emberként. Nem tudom még előre, hogy vajon mit hoz majd ez az új 7 év. De egészen biztosan jó lesz. Már nem félek, mert tudom, hogy pont olyan lesz, amilyenre szükségem van.

Vannak barátaim, van hol laknom, van mit ennem, egészséges vagyok. És mindenekelőtt van két gyönyörű gyerekem, no meg egy jó fej, szuperokos férjem. Itt vannak a szüleim, a tesóm, és az összes rokonom. Ők is mind szeretnek. Akkor nagy bajom nem lehet, igaz?

Puszi: Réka

Ui: Éppen versgyűjteményt rendezgetek és találtam valamit, amit most éppen nagyon így érzek. Kányádi Sándor költeménye 1965-ből, címe: Álmodó. Elmondani most éppen nem tudom, de idemásolom Nektek!

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik -, nem elég?
Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.