Tízévesség

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , , ,




reka_szinesNem egészen így képzeltem első gyermekem tizedik születésnapját. Igen, egy évtizedes lett a fiam. Normális, hogy még a szokottnál is érzékenyebben éltem meg ezt a napot? Vagy inkább hetet. A teljes igazság ugyanis az, hogy ilyenkor már napokkal előtte elkezdek nosztalgiázni, hogy X évvel ezelőtt ilyenkor már ezt és ezt csináltam, már ekkora volt a hasam, egyebek. Most, hogy ez az egész anyává válásos témakör már egy évtizedet ível át, még a jeles nap utáni napokra is kihat.

Két felvonásosra terveztük idén az ünneplést. Egyet a haverokkal, egyet pedig a családdal. Mivel tavaly nevelési célzattal csak szerény ünneplést rendeztünk, idén igyekeztem kárpótolni a gyermeket. Lézerharcos bulit szeretett volna tizedmagával. Találtam egy helyet, ahol kompletten lebonyolítják az eseményt. Korlátlan üdítő- és popcornfogyasztással. A szülőknek teával, kávéval, forró csokival, és isteni tortával a Daubnerből. Első blikkre nem a legolcsóbb módja a szülinapi bulik szervezésének, de ha mindent összeadunk, akkor kiderül, hogy egy otthoni bulira is el lehet költeni közel ekkora összeget. Arról nem beszélve, hogy egy házibuli jó pár nap elő- és utómunkálatot igényel. Itt viszont mi szülők is felhőtlenül szórakozhatunk. Élvezhetjük, hogy lám már ilyen nagyok a fiúk, hogy nem is látjuk őket, csak ha éhesek vagy szomjasak. Igen. Először elégedett sóhajjal állapítottuk meg a tényt, lezerharcaztán párás tekintetek jelezték, hogy mindannyiunknak egyszerre esett le a tantusz. Sokszor vártuk, hogy ne kelljen ötpercenként „közbeavatkozni”, megoldani, elrendezni, hanem legyenek végre önjáróak. És amikor bekövetkezik, akkor bizony fájdalmasan nyilall az emberbe a tudat: villámgyorsan telnek el az évek. Nemrég még a karodban ringattad, aztán pár pillanat, és már egyedül szeretne fürödni. Hajnalonként bosszankodsz, ha már megint egy vesébe célzó rúgásra ébredsz, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már hetek óta nem jön át. Az ágyában alszik. Egyedül. Nélküled. Persze, ez az élet rendje. De ez a nélkülem dolog nehéz ám.

hbd beniSzóval a baráti ünneplés tökéletes volt. A fiúk csatakosra izzadva, kipirulva és mondanom sem kell, hogy nehéz szívvel hagyták ott a tett helyszínét. Hiszen felhőtlen, igazi fiús buli kerekedett. Az én szívem is csak azért volt egy kicsit nehéz, mert a kislányom beteg volt és nehezen döntöttem el, hogy kivel legyek. Az ünnepelttel vagy a kisbeteggel? Végül a férjemmel úgy határoztunk, hogy ő marad, én pedig bonyolítom a zsúrt.  De hogy milyen az élet? Még aznap éjjel kórházban kötöttünk ki Rebekával, ahol másnap estig maradtunk. Vagyis az igazi születésnapján nem lehettem ott a fiammal. El tudjátok képzelni? Miközben aggódva gubbasztottam Rebus kórházi ágya mellett, megszakadt a szívem, hogy a várva várt napon nem tudunk együtt lenni. Szerencsére Beni nagyfiú és belátta, hogy ez most így alakult, de végül jól alakult. Estére visszakapta, majdnem egészségesen a tesóját és kifacsart anyukáját. Így legalább láthatta, hogy kábé hogyan festettem a születése estéjén. Adtam egyet a nosztalgiának. Kórházban, egész éjjel virrasztva. Sírva-nevetve. De összességében nagyon boldog kétgyermekes anyukaként.

Puszi: Réka