Úgy indult be ez az ősz, hogy nem térek észhez. Két perceken próbálok spórolni, hogy mindenre jusson idő. Ez persze lehetetlen. Így aztán az utolsó pillanatban tudom hozzátok is eljuttatni aktuális gondolataimat. Nemrég fejeztem be az első igazi órát, az első igazi csoportommal. Gór Nagy Mária 18 éves koromban vett a szárnyai alá, és most visszahívott, mert szüksége van az én szárnyaimra is. Néztem ma ezeket a gyerekeket, hallgattam, figyeltem őket. Félelmetes módon képezik le kicsiben a társadalmunkat. Még akkor is, ha egytől-egyig tiszta szívű, elragadó, tehetséges gyerekek. De rajtuk van akaratlanul is az a sok-sok máz, páncél, vagy nevezzük, aminek szeretnénk, amit mi felnőttek szintén akaratlanul teszünk rájuk. A viselkedésmintáinkkal, szokásainkkal, ahogy a mindennapjainkban közlekedünk, létezünk. Magától nem lesz egy gyerek kétkedő, szorongó, bizalmatlan. Csak úgy, ha oka van rá.
Sok mindent kell átadnom nekik, 
az egyre gyarapodó tapasztalataimból. De leginkább a szeretni tudást. Nem vagyok különösebben hívő ember, de a szeretet erejében nagyon hiszek. Ha szeretet van, akkor elfogadás is van. Ha szeretet van, akkor bizalom is. És ez nem csak két ember kapcsolatában működik. Ha magunkat megtanuljuk szeretni, akkor azt is tudjuk, hogyan kell elfogadni, hogy bizony nem vagyunk tökéletesek. Ha szeretjük magunkat a hibáinkkal együtt, akkor tudunk igazán bízni magunkban. Annyira amennyire szükséges. Minden egyes gyerek egy kis tükör nekem. A kérdéseikkel, gondolataikkal, kavargó érzéseikkel, a színpad felé tett bizonytalan, vagy akár túlzottan magabiztos lépéseikkel. Sokszor felfedezem magam bennük, én is átéltem ezeket a pillanatokat. Amikor nagyon elhittem, amikor nagyon nem és amikor csak reméltem, és azt is, amikor az ölembe pottyant. Azért vagyok, hogy tanítsam őket, de rájöttem, hogy ez nem a megfelelő fogalom. Még nem találtam, ki hogy fogom nevezni magam. Hogy lehetnék tanár, ha én is folyamatosan tanulok, tapasztalok?
Különös, hogy pont most kezdtem el próbálni életem, talán legösszetettebb szerepét. Ráadásul egy nálam jóval fiatalabb partnerrel. Persze ez nem látszik. Mármint, hogy durván tizenöt évvel idősebb vagyok nála. Vicces, nem? Szoknom kell ezt a helyzetet. Már nem én vagyok a csapat legfiatalabb tagja. Nekem kell tapasztaltabbnak, érettebbnek lennem. Vagy legalább tűnnöm. Mert azt el kell, hogy áruljam nektek, és a kis tanítványaimnak is egyszer, ha eljön az ideje, hogy ez az a szakma, amikor minden új szereppel újrakezdjük a szépséges szenvedést. Ahogy a szerepet, úgy rakjuk össze kockáról-kockára magunkat is. Nehéz folyamat, mert olykor szétesnek azok a fránya kockák, de ha jól rakjuk össze az építményünket, akkor jön az extázis, amiért újra és újra nekifutunk.
Jó kis ősz ez. Dolgos, elmélyülős, rohangálós és szétesős. Aztán összeállok, újra és újra. Megújulok, átalakulok, mint körülöttem minden. A természet, az emberi kapcsolatok. Szeretem ezt, mert már néha küzdelmes, fárasztó, fájdalmas olykor, a vége mindig olyan jó. Mert a végén minden elrendeződik. Higgyetek nekem! Lám, megírtam nektek ezt a posztot is, pedig azt hittem, hogy ez most lehetetlen küldetés.
Jó, hogy vagytok és általatok a 10 legnépszerűbb anyukáknak szóló oldal közé kerültünk.
Legyen szép vasárnapunk!
Puszi: Réka
