Váratlan és véletlen találkozás

Szerző: Anyakanyar

Címke: , , , , ,




rekaTörtént már veletek olyan, hogy egyszer csak szembe jön veletek valaki, akit tizenéve nem láttatok, ráadásul egy másik országban, teljesen váratlanul, véletlenül és óriási meglepetést okozva? Hát velem megtörtént. Éppen most.

Kislány koromban minden nyarunkat egy folyó parti, cölöpökön álló, kicsi kis faházban töltöttük az unokatesóimmal. A szomszédságban is akadt egy-két faház. A lakók szuper, összetartó közösségként élték a nyári mindennapokat, védték a törékeny idillt. Közel s távol nem volt semmi és senki a pár faházon kívül. Boltba is csak jó húszperces autózással lehetett eljutni. Volt egy fekete-fehér tévénk, amit csak akkor kapcsoltunk be, ha olimpia volt és kellett a szurkolásunk a magyaroknak. Egyébként pedig élveztük a vadregényes vízpartot. Volt, hogy felhúzattuk magunkat egy kis ladikkal, matracokon feküdve és órákon át csorogtunk le, szép lassan, ahogy a folyó vitt minket. Ha rossz idő volt, bevackoltuk magunkat és nagyokat beszélgettünk, vagy kártyáztunk éjszakákon át.

veletlen talalkozas

Én voltam a legkisebb, pontosabban a húgom, de ő annyival volt mindenkinél fiatalabb, hogy mindenki vele babázott. Én viszont igyekeztem felnőni a nálam sokkal vagányabb vagy idősebb fiúkhoz, lányokhoz. Voltak szerelmi összekuszálódások. Együtt éltük át nyárról-nyárra a nővé illetve férfivá cseperedésünket. Néha igencsak rá-rá csodálkozva egymásra. Bori volt a legidősebb lány közülünk. Csodaszép. És olyan bájos, hogy az össze fiús anyuka őt szerette volna menyének. A lányos anyukák meg azt szerették volna, ha mind olyanok leszünk, mint ő. Szép, okos és végtelenül kedves, finom lelkű nők. Én is nagyon büszke voltam, ha beszélgetett velem. Olyankor kicsit én is nagylánynak éreztem magam. Aztán az élet hosszú időre elsodort bennünket egymástól. Utoljára tizenkét éve találkoztunk. Még nem tudtam, de már ott lapult Beni a hasamban. Az első utunk a néhány hónapos fiúnkkal éppen abba a szállodába vezetett, ahol most, egyik este a vacsoránál, az ablakon át megpillantottuk egymást.

Napok óta igyekszünk összerakni az életünk elmúlt tizenkét évét. Nézzük a gyerekeinket, aztán egymást. Néha kimondjuk, néha csak gondoljuk, ha jól sejtem mindketten és tudom, hogy ugyanazt. Hihetetlen hova sodort mindkettőnket az élet. Az biztos, hogy ott messze, nagyon régen a mólón ringatózva a legmerészebb álmokat kreálva sem tudtuk volna felülmúlni a sors leleményességét. Mindig mondom, kicsi kis játékszerek vagyunk.

Puszi: Réka