Nem is volt olyan zűrös ez a hét. Anyukám meg is jegyezte, hogy milyen jól elboldogulok. Na igen. Rutinosan bonyolítom az életünket a leglehetetlenebb helyzetekben is. Hozzászoktattam a családomat, hogy mindent pikk-pakk elrendezek. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ez nem feltétlenül jó.) Nyilván nem egyedül én vagyok, vagy lettem ilyen nagy szervező. A mai családanyáknál elvárás a szervezőkészség. Fogadjunk, sokan nem is gondoljátok magatokról, hogy milyen fantasztikus, amit nap, mint nap végigcsináltok. Persze nem fogunk a mennybe menni ezért, de néha érdemes megveregetni legalább a saját vállunkat. Most virtuálisan én is ezt teszem.
Egy hétig volt távol a férjem. 
Ilyenkor jövök rá, hogy az élet, különösen manapság, kétemberes játék. És nem csak azért, mert az ember alapvetően társas lény. Mármint a családi élet és annak lebonyolítása. Ezeken a napokon, amikor szalmaként élek, jövök rá, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy van egy társam az életben. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mennyire nehéz lehet egyedülálló szülőnek lenni, akárhány gyerekekkel. Mert hiába a külső segítség, nagyon nehéz egyedül vinni a hétköznap ügyes-bajos dolgait. Hogy miért féltem ettől a héttől? Mert a szokásos verkli mellett folyamatosan próbáltam egy igen nehéz színdarabot. Szinkronból szinkronba rohantam, volt egy fotózásom, ráadásul a totálkáros autónk ügyeinek záróakkordjai is rám maradtak. Egyezkedni a biztosítóval, a roncsosokkal, az okmányirodával. Az új autó parkolási engedélyének beszerzése már egy könnyű kis ujjgyakorlat volt. Beni iskolai és iskola utáni programjai megspékelve egy színházlátogatással és egy matekversennyel színesítették még a napjaimat. De! Megúsztuk minden egyéb, ilyenkor szokásos kalamajka nélkül. Vagyis idén nem romlott el a bojler, nem áztunk be, nem szakadt ránk a plafon, egyik gyerek sem lett beteg. Mert „normális esetben”, amikor a férjem Frankfurtban, a könyvvásáron van, minimum két fent említett malőrrel kell megküzdenem. Hát ezért vonom vissza a zűrös jelzőt. Sima hét volt.
Igazán akkor éreztem csak, hogy mennyire kimerültem, amikor a férjem hazaért. Már a tudattól, hogy éjjel érkezik, kicsit kezdtem elhagyni magam, vagyis őrült migrénem lett. A fejfájáscsillapítóktól viszont a gyerekekkel együtt elaludtam. Inkább elájultam. A kulcsot persze rutinosan a zárban felejtettem, és tőlem teljesen szokatlan módon nem ébredtem fel a férjem csengetésére. Csak kisvártatva. Hát nem volt túl boldog a szívélyes fogadtatástól. Pedig tényleg vártam. Nagyon is. Nem is tudja mennyire. Milyen nagyon aggódom érte, minden ilyen utazás alatt. Addig nem is alszom jól, amíg nem fekszik mellettem újra. Hiába tizennyolc év az sok idő. Jaj, pedig hányszor gondolom azt, hogy na most egy pár napra igazán elutazhatna! Valljátok be, hogy ti is így vagytok vele! Aztán már az utazás előtti napokon utálom az egészet. Minek kell elmennie? Mikor jön már haza? Csupa aggódás és vágyakozás az egy hét. Most már végre itthon van. Halomban áll a mosnivaló, ruháit is újra ledobálja, de nem bánom. Újra kerek minden. A szokásos zűrökkel, intéznivalókkal, gondokkal, szép pillanatokkal. Csak annyi a különbség, hogy ketten könnyebb. Minden.
Puszi: Réka
