A szemöldököm katasztrófa. Ki van nőve. Ez már önmagában is elég ciki, tudom. Nem volt időm eljutni a kozmetikusomhoz. Ez rá a válaszom. Na de hogy eddig észre sem vettem? Mert nyilván nem tegnap óta nőtt meg ekkorára. Ezek szerint arra sem volt érkezésem, hogy rendesen belenézzek a tükörbe. Szeptember elsején vettem egy nagy levegőt és azóta nem volt időm talán még másikat venni sem. Ti ezt hogy csináljátok? Komolyan kérdezem? Hogyan tudnék nem elveszni ebben az őrületben?
Tudom, hogy sokan pont ezekre a kérdésre kerestek és vártok válaszokat tőlünk. Most az a helyzet áll fenn, hogy nekem is leginkább csak kérdéseim vagy még inkább megoldandó feladataim vannak. Mostanra nagy nehezen sikerült összeállítani a két gyerek napi beosztását. Úgy, hogy mindenki minden különórára odaérjen és ezt a férjemmel ketten meg tudjuk oldani. Azért fontos, hogy maximum kétemberes legyen a napirend, hogy amikor a férjem a munkája miatt külföldön van, vagy én játszom vidéken, akkor is meg lehessen oldani a bébiszitter segítségével. Nekünk ugyanis vidéken élnek a nagyszülők, és csak ritkán tudnak besegíteni. Egy gyártásvezető veszett el bennem nyilván, hogy össze tudtam hozni a lehetetlennek tűnő családi naptár kidolgozását. 
Nem bíztam a véletlenre. Csináltam egy táblázatot és addig sakkoztam, amíg összehoztam, a balettet a vízilabdával, az úszást a zongorával, és mint egy megkoronázva az egészet bepasszintottam a csodás szolfézs órákat is mindenki örömére és megelégedésére péntek délután fél ötre. Igen, igen. Ekkorra lett beosztva Beni osztálya szolfézst tanulni. Egyébként egy csupa zene osztályról beszélünk. Zenei tagozat, kórus és miegymás. De azért nem állítom biztosan, hogy pedagógiailag a legjobb megközelítés péntek délutánra visszarángatni a gyerekeket. De sebaj, nem adjuk fel! Mert nehogymárezértnetudjunkzongorárajárnii! Szóval a gyerekek elintézve. Már csak nekem kell összekapnom magam és mint egy puzzle beleillesztenem a saját kis dolgaimat az életünkbe.
Szuper, hogy ott tudok lenni sok helyen a gyerekekkel. Ez most a legfontosabb. Látni a kislányomat, ahogy egyre ügyesedik. Csodálni a fiamat, aki a medencében szeli a vizet. Megélni velük a pillanatokat. A munkámra is nagyon tudok koncentrálni, hiszen szeretem, imádom minden szegmensét. A koncertezést, a színházat, a tanítást, a kanyargást. És mint tudjuk, az embernek arra van ideje, amire szeretne időt szánni. Vagy nem. Mert azon kapom magam, hogy apukámmal nem beszéltem három hete, hogy a barátnőm kislánya már négy hónapos, hogy a virágok alatt száraz a föld. Hogy az énektanár már azt gondolja, hogy nem hozzá járok. Vagy éppen azon, hogy a szemöldököm nem a legtrendibb fazonú.
Puszi: Réka
