Próbáltam felidézni a tavalyi vagy azt megelőző január elsejéket, de bevallom férfiasan, hogy még halvány emlékek sem törnek elő. Pedig nem vagyok egy nagy duhaj. Vagyis nem azért nincsenek emlékeim, mert másnaposan próbálom túlélni az év első napját. Valószínűleg az lehet a háttérben, hogy annyira készülünk az ünnepekre, hogy minden szép legyen, hogy minden el legyen rendezve, hogy miután túl vagyunk mindenen, kell egy szusszanásnyi idő. Amikor nem gondolunk semmire, amikor nem tervezgetünk, csak úgy vagyunk. Január elseje nekem ilyen. Filmszakadás, vagy mint régen a hétfők, amikor nem volt adás a tv-ben. Csendes.
Persze azért az ott motoszkál a fejemben, hogy vigyázzak a családi békére, hogy ne legyenek konfliktusok. Mert állítólag, amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év. Állítólag. Mert ez az egész ott dől meg, hogy az év egész napját nem tölthetjük lábat lógázva. Vagy az orrunkat ki sem dugva a paplan alól. Meg ugye dolgoznunk is kell. Pedig biztosan állíthatom, hogy a mai napon senki nem dolgozik. Vagyis csak nagyon kevesen. Tehát akkor le a babonákkal! Na jó. Ezt én sem gondolom komolyan, mert már készülök a nagy lencseevésre. Én, aki nem lelkesedem annyira a hüvelyesekért. De ilyenkor azért letuszkolok két-három tányér lencsét. Biztos, ami tuti. Na, most dereng valami emlék, amikor először próbálkoztam a családi kassza ilyen módon való gyarapításával. Nagyon nagy lelkierő kellett hozzá. Fogtam a kanalat, benne a lencsefőzelékkel, és győzködtem magam. Persze a szemem előtt az lebegett, hogy milyen jó lesz majd learatni hőstettem gyümölcsét. Mondanom sem kell, hogy hiába barátkoztam meg a lencsefőzelékkel, a „vagyonunk” nem lett sem több, sem kevesebb. De kitartó vagyok, úgyhogy ma is eszem majd. Bár ma már inkább azért, mert egészen megszerettem. Ezt is a férjemnek köszönhetem. Olyan finoman készíti ezt is. Füstölt sajttal és füstölt hússal. Egyszer bevallotta, hogy füstölt kacsával készítette. Újév napján?! Bátor fiú. És egy kicsit sem babonás. :-)
Egy jó pár évvel ezelőtt egy szilveszteri Operabál háziasszonyaként köszönthettem az újesztendőt. Elmondhatatlanul jó érzés volt. Én, a kis vidéki lány, talpig nagyestélyiben sok száz bálozó, és sok ezer tévénéző előtt, jobbomon a világhírű José Curával elsőként mondhattam, hogy Boldog Új Évet! Most valami hasonlót érzek. Vagy talán még nagyobb érzést. Melegséget, büszkeséget, bizakodást. Mert bár ma nem gondolkodunk, nem tervezgetünk, de van bennem egy boldog nyugodtság, elégedettség. Teremtettünk valamit. Vagy talán, jobb, ha úgy fogalmazok, hogy teremtődött körénk valami, amit úgy hívnak, Anyakanyar. Amiben benne vagytok ti is, kedves olvasók. Igen, ti vagytok nekünk a hátország. Ami miatt most boldogan, tervekkel teli, optimistán nézünk a következő évre. Nagyon hiszek abban, hogy ez a sok jó energia, amit áramoltatunk veletek együtt, most már sok ezren, kihatással van a környezetünkre is. Adjunk erőt egymásnak továbbra is! Legyen feladatunk, hogy segítjük egymást, figyelünk egymásra! Hogy szeretettel töltjük meg ezt a kis országot!
Boldog Új Évet!
Puszi: Réka
