Semmi, de semmi hihetetlen nagy újdonságra nem fogok rájönni, amikor az utolsó szót is leírom ebben a posztban. És valószínűleg az olvasók sem fognak megvilágosodni általam. Egyszerűen csak dühöngök kicsit nyilvánosan. Mert dühöngök. Hogy hogy az istenben van az, hogy van olyan barátnőm, aki nyolc évig küzdött azért, hogy gyereke lehessen, hogy átment mindenféle borzalmon, orvosilag, lelkileg, emberileg, párkapcsolatilag, mire megszülettek az ikrei. Közben majdnem feladta huszonhatszor, hízott negyven kilót körülbelül, a fél ház ára ráment a beültetésekre és a szívében és érzelmeiben a poklok poklát járta meg, hogy a fizikai fájdalmakat ne is említsük… Van olyan barátnőm, aki épp a beültetetésre készült, hetekig iszapkúrát vett, természetgyógyászhoz járt, mindenféle csodaizéket evett, aztán egyszer csak faképnél hagyta a pasi… és ő abban a pillanatban futott ki gyakorlatilag az időből, hogy saját maga kihordhasson egy gyereket. És annyi, de annyi nő küzd meg azért, hogy valahogy kicsihez jusson, hogy anyuka lehessen. Egy ismerősöm most fogad majd örökbe, miután tíz éve próbálkoznak mindenhogy a férjével. Csoda, hogy kibírta még a kapcsolatuk és kibírták még ők maguk is. És itt van például Tyra Banks, aki csúcsmodell volt és most lett mami. Béranya hordta ki a babájukat, mert ő maga nem válhatott kismamává… és nem azért, mert féltette az alakját. Annyi, de annyi fájdalom van sokszor amögött, mire végre valaki édesanya lehet. Annyi könny, annyi sírás, annyi hiszti és annyi negatív teszt, annyi elrontott kapcsolat és igazira várás.
De nem mindenkinél. Mert vannak az elsőre összejött szerencsések. Akiknél az apuka-természet-anyagi feltételek kombó mind stimmel. És őket nem irigyelni kell, csak nekik tudniuk kell magukról, ők bizony tényleg szerencsések.
És vannak azok, akik miatt dühöngök. Nem őket szeretném bántani. Csak néha nehéz a nehéz történeteket hallgatnom, a próbálkozásokat és ezeket… Most hallottam, hogy két kismama is drogot fogyasztott és a babájukat császármetszéssel kellett kiemelni belőlük. Nem a terhesség első hetiben voltak, sőt… A két pici pedig nem érte meg élete második napját sem. És az hogy a fenében van, hogy az egyik fórumon azon leveleznek a lányok, nem árt-e a babának, ha a kismami hajat festet (ammónia mentessel nyugodtan), a miskolci kórháznál meg kilencedik hónapban lévő, nagy pocakos anyukák dohányoznak a szülészetről ellógva. És az hogy van, hogy néhány éve, még újságíró koromban jártam egy másik kórházban, gyerekosztályon. Iciri-piciri gyerekek is voltak ott. Hetekig-hónapokig. Az egyik ápolónő pedig mesélte, hogy van, akiért egyszerűen nem akarnak jönni a szülők. Van, akit nem akarnak hazavinni. Erre pedig szinte nincsenek szavak. Vagy csak nem túl szépek…
Elképesztően más tudatszintekkel vagyunk ugyanakkor ugyanitt – ezt szoktam ilyenkor mondani magamnak, némi nyugtatásként. De nem tudok nem felháborodni azon, amikor valaki terhes és a felelőtlenség felelőtlenségét követi el egy magzattal szemben. És itt nem a túlparáztatásra szeretnék buzdítani. Egyszerűen csak a felelősségre hívnám fel a figyelmet. Már, ha tudom, egyáltalán. Vendég a háznál – mondják a keleti tanokban a gyerekre. Egy vendéget pedig illik kedvesen várni és fogadni, nem?!
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
