Olykor a legváratlanabb pillanatokban tör rám egy felismerés. Nem is számítok rá, és egyszer csak örökre belém ég valami tudás, valami érzés. Amikor a múlt héten Attila évzáróján (amit mint minden rendes színésznő anyuka hajlamos vagyok évadzárónak hívni…) álltam, és szembesültem azzal, hogy ez a kis pöttöm nemrég kezdte az iskolát, most pedig itt állunk, év vége van, és röpül az idő, döbbentem rá arra, hogy az idő múlása számomra csak így kap létjogosultságot. Néztem a nyolcadikos gyerekeket, meg a kicsiket, néztem a kamaszokat, és arra gondoltam, hogy úristen, az én fiam is hamarosan kamasz lesz. Egy nyegle pubertás, aki nem tud mit kezdeni a megnyúlt végtagjaival. Épp úgy, mint ezek az idősebb gyerekek most az iskola udvarán. Nem tudom, milyen lehetett a tekintetem. Mert Attila tanítónénije rám nézett, és csak annyit kérdezett tőlem: „Ugye milyen érdekes ez?” Mint aki tudja, mi suhant át az agyamon egy pillanat alatt. Kérdeztem is, hogy ennyire látszik, min merengek. Hogy fel nem foghatom, mert nem számítottam rá ezen a reggelen, hogy ez most egy mérföldkő, egy állomás, aminek jelentősége lesz. Jelentősége, mert egy elsős kisgyerek évzárója mindenképpen fontos momentum, de jelentős azért is, mert megértettem ma, hogy az idő múlása csak azért nem fáj, mert a gyerekeim ideje velem telik. Látom, ahogy felnőnek, ahogy önálló, felnőtt egyéniségek lesznek. Ezt értem azalatt, amikor azt írom nektek, hogy létjogosultságot nyert az idő múlása.
Annának nemrégiben volt születésnapja. 
Három éves lett. Vízválasztónak bizonyult ez is. A zalakarosi MenDan hotelben ünnepeltük őt hétvégén, isteni volt, hogy el tudtunk együtt menni, mert hétvégére esett ez a jeles ünnep. A születésnap különben is különleges, de így hogy lehetőségünk volt ezen a csoda helyen együtt lenni, az egész család, édesanyám is, testvéremék is, valahogy még emlékezetesebb lett az élmény. Ajándék volt nekünk ez a hétvége. Kellemes medence, egy extrán figyelmes személyzet, akik láthatatlanul szolgáltak ki minket, teljesítették minden kívánságunkat. Tudták, hogy Anna hétvégén ünnepli a születésnapját, így természetesen aznap este járt neki egy extra figyelmesség, egy pompás szülinapi köszöntés, finom tortával, és a szálloda zenekara által eljátszott köszöntő melódiával. Anna persze meghatódott, ahogy illik, de nem annyira, hogy másnap ne kérdezzen rá, hogy az aznap esti vacsoránál is őt ünnepeljük-e esetleg még egyszer… Szerinte minden nap Anna nap! Tulajdonképpen nem is téved nagyon.
Ezen a hétvégén is megadatott egy olyan élmény, ami megint felért egy fejbekólintással. Egy újabb mérföldkő, ami figyelmeztet az idő múlására.
Anna nagyon sok mindent átvesz Attilától, de átformálja az egyéniségével. Akár szavakat, mozdulatokat les el és utánoz, de megfűszerezi saját bájával. Az utóbbi időben kezdtem el érezni, hogy mennyire kislány, hogy mennyire kódoltan nő már. Hiába egy picurka, hiába gondoljuk azt, hogy ennyi idősen még nem lehet ennyire fontos a nemiség, mégis valahogy felütötte a fejét a csajoskodás, a női szeszély, édes, huncut, nemünkre jellemző megsértődések.
Úgy éreztem, hogy ezen a születésnapon már kaphat tőlünk egy olyan szettet, amivel magát csinosíthatja. Vagány kislánynak láttam eddig, de most azt éreztem, hogy kaphat egy nőiesebb ajándékot is. Így esett, hogy Hello Kitty bizsuk – karkötő, nyaklánc, gyűrű, hajcsatt és fülbevaló – kerültek kiegészítőként a születésnapi vacsorán Annára. Eddig nem gondoltam volna, hogy ennyire nőies is tud lenni. Az utóbbi időben már maga öltözködik, harmonikus dolgokat választ, valóban összeillő darabokat, de nekem ő mégis eddig valahogy inkább egy olyan kis rátarti tündér volt, nem pedig egy lágy hercegnő.
Elvonultunk egy szobába külön mi lányok, miközben a fiúk a másik szobában lustálkodtak és várakoztak ránk. Egy új, Törökországból hozott ruha volt rajta, most életében először, és ahhoz próbálgattuk az új kiegészítőket. Anna nem volt hajlandó kimenni, és megmutatni magát, amíg nem volt minden rajta, és nem tudta magát teljes pompájában megmutatni. Olyan izgalommal készült, és olyan nagy örömmel illegette-billegette magát, hogy komolyan elgondolkodtam, kire ütött ez a gyerek, és vajon honnan leste el, mit csinál egy igazi hölgy a tükör előtt. Talán látta valakitől…
Testvérének, Attilának szeretett volna a legjobban tetszeni. 
Amikor készen állt, ezt mondta testvérének: „Attila! Nézd, milyen gyönyörű vagyok!”. Attila a játékból kicsit unottan, mint egy igazi férfi felpillantott, mondta persze, hogy Anna nagyon szép, majd folytatta elmélyülten, amit addig. Anna vigasztalhatatlan sírásban tört ki. Hüppögve panaszolta, hogy Attila meg sem nézte, és nem is tartja őt szépnek, csak mondta. Összenéztünk az apjával, picit elmosolyodtunk, és ugyanarra gondoltunk… Hogy lehet az, hogy akármilyen kicsik, a nő nő, a férfi férfi, és az a tipikus dinamika már most megjelenik. Hisz hányszor próbáltunk meg mi is nőként tetszeni, miközben a férfiak annyiszor voltak velünk hanyagul flegmák. Nem rosszindulatból, hanem csak mert nekik ez az egész, hogy mi hogyan is nézünk ki, annyira nem is fontos… Mert fontosabb a focimeccs, meg a legújabb technikai kütyü, vagy egy gazdasági elemzés a napilapban. Attila csak hozta a kódolt genetikát, ahogy Anna is. Valószínűleg életében először tapasztalta meg nőként azt, milyen, amikor nem kapja meg egy férfitől azt a visszajelzést, amire vágyik.
Ez is egy állomás volt. Múlik az idő. De az idő múlása a gyerekeimnek köszönhetően létjogosultságot nyert.
Puszi: Gabi
