Azt más is átélte már, amikor szülők napszemüvegben búcsúztatják a gyermekeiket, és nem a napsugarak fénye elől takarják szemüket, hanem talán a saját gyerekük elől, vagy egymás elől? Hogy ne látszódjon az aggódással vegyes meghatottság. Az idő múlása miatt megérintett, máskor különben kiegyensúlyozott lélek. A tekintet, mely egyszerre bátorít, miközben ott van benne a féltelek. Erdei iskolában volt a fiam. Egy hetet. Sosem volt távol tőlem egy hetet. Azt hiszem amiatt kevésbé aggódtam, kibírja-e. A nagy kérdés inkább az volt, én kibírom-e.
Amikor megérkezett Zsóka nénitől, 
Attiláék tanár nénijétől a levél, melyben hosszan magyarázta, hogy mire készüljünk a dunabogdányi erdei iskolával kapcsolatban először nem is értettem, mire ez a nagy készülődés. Olyan részletesen leírtak benne nekünk minden utasítást, hogy azt hiszem ennyi kitételnek egy felvételin nem kell megfelelni. Bizonyára hosszú évek tapasztalata alapján születik meg egy ennyire pontos, instrukciókkal teli üzenet, de azért annál a résznél, ahol a kevésé önálló gyerekek szüleinek azt javasolták, hogy külön-külön feliratozott zacskókba tegyék be a gyerekek ruháit, hogy tudják, melyik nap, mit kell felvenniük, nagyon kellett mosolyognom. Attilának megkockáztattam azért a címke nélküli csomagolást, lesz, ami lesz. Kevesebb holmival nem tért haza, csak valahogy egy alsónadrágja lett több… ráadásul nem is az ő méretében landolt nálunk egy plusz darab… Rejtély… Mióta hazajöttek levelezünk a szülőkkel, hogy kinek mi hiányzik és vajon hova kerülhetett. Ehhez képest óriási, hogy az én kisfiam még zsákmányol is…
Na de nem szaladok ennyire előre. Előírás és kérés volt felénk, szülők felé, hogy ne zavarjuk a csemetéinket telefonhívásokkal, állandó üzenetekkel. Így fognak összekovácsolódni egy csapattá. Zsóka néni tölt fel majd bejegyzéseket a Facebookra, nyugodjunk meg, nem kell mindig mindent kontrollálni. Hagyjuk a gyerekeket csak úgy játszani. Persze azért ha egy szülőnek sikerült mégis elcsípni a tanár nénit két szóra, ment az e-mail azonnal a többi aggódó sorstársnak: Még mindegyik rendben van, egyben van. Nem sírnak, nem is akarnak nagyon hazajönni. Kedves gesztus és ötlet szerintem az, hogy minden napra kellett írjunk gyerekünknek egy képeslapot. Ezeket aztán rituálé szerűen mindenki felolvasta a többiek előtt is, így voltunk mi jelen az ő mindennapjaikban. Szerintem szuper ötlet az is, hogy küldenem kellett Attilával két előre felbélyegzett, megcímzett képeslapot is. Ezeket ő megírta, feladták, és most nagyon várjuk, hogy megérkezzenek.
Attila elképesztően sok élménnyel tért haza. Picit tanultak, agyagoztak, várjátékon vitézkedtek, sólymokkal ismerkedtek, gurigáztak le a domboldalról és a helyi péknél frissen sütött kenyeret vásároltak vacsora után, amiből boldogan falatozott az egész csapat. Ki gondolná, hogy három kiló kenyér még simán elfogy az esti főétkezés után? Nem számított, hogy hideg van, nem számított, hogy nem voltam ott vele, a kisfiam egy csodás hetet töltött és gazdagabb lett néhány kalandos történettel. Amit esténként meg is oszt velem és Annával. Az utóbbi időben mi írjuk a meséket. Főhősünk Süti Nemsüti és a Szakács. A gyerekek maguk is alakíthatják a történetet, így mi most napok óta Süti Nemsüti történetéről hallunk Attilától, aki Minyonokkal ment el táborozni. Attila így mesébe oltva regéli el nekünk a hét nap csodálatos eseményeinek sorát.
Azt remélem, hogy ezzel a mesével azon is tudunk majd segíteni, amit Attilával kapcsolatban visszajeleztek nekem. Ő már hatévesen iskolás lett, a többiek többnyire idősebbek nála, akad köztük nyolc éves is. Egyetlen dologban látszik, hogy fiatalabb a többieknél. Érzelmileg nehezebben éli meg a sérelmeket, és sokszor begurul, verekszik, mert nem tudja a helyzetből fakadó feszültséget másként kezelni. Amikor mesélünk egymásnak, akkor Attila azt is ki tudja magából beszélni, mikor, kivel, miért verekedett, küzdött meg. Ilyenkor én finoman tudom terelni, és más megoldási stratégiát javasolni neki az agresszív válasz helyett. Komolyan hangzik ez tudom. De én hallgatok az ösztöneimre továbbra is.
Rékával szállóigénkké vált jelmondatunkkal zárom Attila kalandjairól szóló élménybeszámolómat. Éljenek az ösztönös anyák!
Puszi: Gabi
