Emlékszem, hogy nyáron, amikor egy kedves ismerősünk érkezett hozzánk Biatorbágyra a kertünkbe, Attila büszkén mutogatta végig az összes bokrot, fát, a veteményest és a pici halastavat, amit ő csinált az apjával. Úgy mutogatta, ahogy egy büszke kertész, aki a felelősséggel nevelgetett összes növény szépségének örül, és csodálja. Egy gyerek életében is nagyon fontos, hogy tudja, valamiért ő felel. Ha pedig azt az adott dolgot, amiért felelős, jól végzi, jóleső büszkeség érzése járja majd át.
Az én gyerekeimnek egyelőre nincsenek állataik, de van egy kertünk, ahol a növényekről gondoskodni lehet, és bevezettünk azért már néhány praktikus dolgot, hogy önálló, döntéseket magától is hozni képes felnőtté válhassanak. A zsebpénzkérdés például ilyen.
Nálunk a zsebpénz nem egy rendszeresen, 
minden hónap elején kapott adott összeg. Mi ezt úgy találtuk ki, hogy Attila nem kap automatikusan pénzt, azért tenni kell valami jót. Lehet, hogy elég annyit, hogy a morzsákat összesöpri az asztalról a reggeli után, az is lehet, hogy segít levinni a szemetet, bármi szóba jöhet, a lényeg nekünk az volt, hogy a pénzt egy olyan értékrendszerbe illesszük, ahol azért dolgozni kell és nem csak úgy önmagáért lesz. Azt azért fontos hangsúlyoznom, hogy az arany középút ebből a szempontból is jó vezérfonalunk lehet. Mi jó jegyért például nem adunk pénzt, és természetesen nem minden elvégzett házimunkát honorálunk. Valahogy ebben ösztönösen találjuk meg az egyensúlyt.
A zsebpénzről egyébként csak Attila dönt. Azt ígértük neki, hogy ennek a felhasználása csak tőle függ. Persze előfordul, hogy finoman tudunk hatni rá, hogy felesleges dologra ne pazarolja el a hosszan gyűjtögetett kis pénzét, így történt múltkor az oviban is. Egy gyertyát szeretett volna mindenáron megvenni, de nem volt nála a zsebpénze, kérte az apját, vegye meg neki. Attila megkérdezte az én kisfiamtól, hogy nála van-e a pénze, mert ha nincs, akkor ő ezt most nem tudja neki megelőlegezni, ha szeretne valamit venni magának, akkor gondoskodnia kell róla, hogy legyen nála pénz. Kis Attila megértette, hogy a gyertya csak akkor lesz az övé, ha nála lesz a saját pénze. Láss csodát! Délutánra el is felejtette az egészet! Nem kellett felesleges kiadásokba vernie magát. Megtanulta a leckét, de mégiscsak megmaradt a pénze.
Már itt az Anyakanyaron is meséltem nektek arról, hogyan lehet kezelni ezeket a helyzeteket. Amikor a gyereketek nagyon szeretne valamit, de nem tudjátok megvenni neki azonnal, amire vágyik. Együttérzőnek kell lenni, el kell a gyereknek magyarázni, hogy megkaphatja, amit akar, csak nem most. A legjobb kezelési mód az ő szemszögéből nézni a dolgot, átérezni pillanatnyi fájdalmát és hiányérzetét, de jelezni neki, hogy a lehetőséget nem zárjuk el előle. Nem örökre mondunk nemet, csak a pillanat nem kedvező még.
Emlékszem Attila mennyire vágyott egy nyílra, meg íjakra. Tényleg hosszú ideig erre gyűjtögetett. Nagyon büszke volt, amikor megvette magának. Tudta, hogy ez az ő munkájának a gyümölcse. És azt is tudta, hogy ugyan most nem marad semmi pénze, de újra kezdhet valamire spórolni. Ami egy újabb vágyott dolog lesz.
Mi valahogy így neveljük felelősségre a gyerekeinket. Apró lépések. Fontos lépések.
Puszi: Gabi
