Nem szabad félni. Mondjuk sokszor a gyerekeinknek, ahogyan mondták nekünk is gyakran. És miért nem szabad? Kérdeztem én akkor. Kérdezem most is. A félelem legalább úgy része az életünknek, mint a bánat és az öröm. Pláne, hogy születésünk pillanatában kapunk belőle egy adagot. Legalábbis azt mondják. Persze lehet benne valami. Hiszen olyan szoros kapcsolat aligha akad, mint anya és éppen születő gyermeke között. Akkor pedig miért ne fogná a félelem hullámait? A félelem, az aggódás, a várakozás és persze a nagy-nagy öröm elegyét.
De mikortól kezdünk el félni? 
Mert nyilván nem így születünk. Hiszen, ha így lenne, akkor egyetlen magzat sem lubickolna önfeledten a mamája pocakjában, ahol sötét van, ráadásul teljesen egyedül kell megbirkózni a mindennapi feladatokkal. Bár mondjuk a létfontosságú szervek növesztése aligha nevezhető mindennapi teendőnek. Lehet, hogy itt a titok? És azért nem félünk az anyaméhben, mert sokkal fontosabb gondokkal küzd az agyunk? Szóval mikortól is kezdünk el félni? És leginkább mitől? A sötéttől és az egyedülléttől. Azt hiszem ez a két legalapvetőbb félelmünk. Aztán persze jön a többi is. A csúnya bácsik, meg a félelmetes állatok. Na de ezek aztán teljes egészében tanult félelmek. Ahogy a első kettő is az lehet. Csak azt nem tudom miért ivódik belénk a sötétség keltette frász, amikor életünk első kilenc hónapjában sem tapasztalunk mást? Az ösztönöknél ennyivel erősebbek a hagyományok? Igen, hagyományok! Mert hol máshol találkoznak a gyerekek először félelmetes dolgokkal, mint a mesékben? Amik ugye szájról-szájra terjedtek anno. Most már inkább írótól kiadón át, a felolvasón keresztül jut el a kis hallgatójához. Meg egyáltalán miért alakult így, hogy a kisdedet ideje korán illik riogatni?
Kénytelen leszek valamiféle szakirodalmat felkutatni, hogy a csapongó gondolataimat, amik bennem is csak további kérdéseket vetnek fel, valamiféle rendszerbe szedjem. Amit biztosan tudunk, hogy a sötéttől való félelemnek a legtöbb gyereknél jele van. És ha igazán őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy bizony még én is szaporábbra veszem a lépteimet, ha egyedül kell egy sötétebb utcában, vagy épületben kolbászolnom. Ugyanaz az a megfogalmazhatatlanul furcsa érzés éled bennem fel ilyenkor, mint gyerekkoromban. Ezért gondolom, hogy nem kell azt tanítani a gyerekeknek, hogy nem szabad félni. Inkább meg kell őket nyugtatni. Elmondani, hogy ez az érzés mindenkiben benne van. Lehet, sőt érdemes beszélgetni a félelem természetéről. Hogy hogyan lehet és kell úrrá lennünk azon. Sőt arról is muszáj szót ejteni, hogy pont ez az érzés az, ami megvéd minket egy csomó rossztól, igazi veszélytől. A legtöbbször lámpaoltás után tör rá a gyerekekre a félelem. Ennek a megoldása pedig nagyon egyszerű. Egy pici kis fényt kell csempészni a szobába. Szerintem semmi szükség arra trenírozni a gyereket, hogy küzdjön csak meg a sötétség démonával. Van nekik bőven mivel megküzdeni. Bár nem vagyok pszichológus, de az ösztöneim azt súgják, sokkal jobbat teszünk a gyerekkel, ha biztonságban érezheti magát. Nem azt mondom, hogy vattába csomagolva kell óvni mindentől, de a felesleges frusztrációktól igenis távol kell tartani. Én például beszereztem egy sólámpát, aminek kellemes megnyugtató fénye van. Biztonságot ad nekik, ami engem megnyugtat. Hát így vagyunk mi a sötétséggel. Félünk tőle, de van megoldásunk.
Puszi: Réka
