Tudom, furcsa lehet nektek elsőre a címválasztás. De én tényleg hazamegyek Erdélybe. Otthonom lett az a vidék is, szinte öntudatlanul beszélek róla úgy, hogy hazamegyek végre idén Erdélybe. Három éve nem voltam otthon. Mióta Anna megszületett nem mertük bevállalni ezt a több mint tízórás utat, már annyira hiányzott, hogy elmondhatatlan. Az idei nyáron sok olyan utazás van, ami öröm volt, a Kolpingban már jártunk és még megyünk is, de Erdély az biztos, hogy a legkülönlegesebb élményünk lesz, most már így négyünknek együtt.
Emlékszem, amikor először mentünk 
Attilával Erdélybe oda, ahonnan ő származik, úgy éreztem magam, mintha egy mesében lennénk, ahol fokozatosan elevenednek meg a szereplők. Olyan élethűen festette le nekem a tájat, hogy mire megérkeztünk, már szinte ismerős volt minden. A mese úgy kezdődött, hogy van valahol egy érintetlen kis falu. Azon belül pedig van egy házikó egy kerttel, a kert végében egy erdő és egy patak. Valahol a távolba vész, de mégis közel a házikóhoz egy domb, amire ha felbaktat az ember szinte mindent belát. Itt legeltetik a falu teheneit is. A falu összes tehenét összegyűjtötték reggelente és erre a dombra hajtották őket, hogy aztán este újra visszatessékeljék őket éjszakai szállásukra a különböző házakhoz. Attiláék tehenének csodájára jártak, ő adta ugyanis az összes jószág közül a legzsírosabb tejet. Később emiatt még fedeztetni is elkezdték, bármennyire is idegenül hat ez a kijelentés ebben a romantikusan kezdődő mesében.
Imádtam Attilát hallgatni Erdélyről, mert amikor először voltam ott, rájöttem, hogy ebben a csodavilágnak lefestett erdélyi kis faluban, Szacsván lenni tényleg olyan, mintha a világ egyik közepébe csöppentél volna. Egy csepp túlzás nem volt Attila meséjében. Idillikus, természetközeli a vidék, ahol az emberek nem csak a vidékhez és az állatokhoz, de valahogy még egymáshoz is közelebb vannak. Ezért érzem én azt, hogy hazajárok oda. És ezért várom már nagyon ezt a bizonyos első erdélyi utat közösen a gyerekekkel.
Ma már olyan sok mindenre sütik rá a spirituális jelzőt, és szeretném, ha nem a szó elcsépelt értelmében értenétek, amit mondani szeretnék. Erdély nekem mindig egy spirituális utazás. Az a tizenkét óra, amíg leérünk, majd az újabb tizenkét óra, amíg visszajövünk végig beszélgetéssel és gondolkodással telik. Egy befelé fordulás, egy elmélyült társalgás. Attilával az erdélyi utak mindig hoztak nekem számtalan felismerést és tanítást. Ő akkor engem mindig nagyon sok mindenre tanított meg, nagyon sok mindent magyarázott el, és nagyon intenzíven adta át, amit a világról tud. Valahogy mindig azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Nem is csak a szó hagyományos értelmében, hanem abban az értelemben, ahogy az ember megtalálja saját magában az otthonát. Ahogy békével tudjuk ezután otthonosan érezni magunkat a saját bőrünkben, a saját életünkben.
Őszintén kívánom nektek, hogy ez a nyár számotokra is hozzon egy hazatalálást! Az élménybeszámolót majd szállítom nektek!
Puszi: Gabi
