Nálunk már semmi és senki nincs biztonságban. Minden plüss, élő, és képen található állat etetve és itatva van. Rozi még a macis lámpát is ellátja, megkínálja valami kis pogácsával, hátha megéhezett. A kutyák sem kivételek ez alól. A mai napnak két sarkalatos pontja volt. Az egyik, hogy a tizenhárom hónapos úgy érezte, a kisebbik ebet piros műanyagkanállal kell etetnie. Igaz, a kanálban nem volt semmi, de neki adagolnia kellett a spániel számára a levegőfalatokat. A szóbanforgó eb egy ideig megadóan tűri az egrecíroztatást, aztán arrébb állt. Na persze, a leány meg ahogy kell, utána.
Ebéd után pedig úgy érezte, menten meg kell fésülnie a négylábút, persze, a saját hajkeféjével. Csúsztak, másztak, mentek, úgy üldözték egymást. A nagyobbik kutya ételt ma nem kapott, ő fogmosásban részesült. Naná, hogy gyermek fogkeféjével, hát mi mással!? Rozi tömködte szépen a fogkefét neki, az meg egyszer csak persze, hogy ráharapott. Én meg a szitura haraptam rá, és már négyszázadszor magyaráztam el, hogy ezt nem kéne és egyáltalán. De közben úgy tele lesz a szívem mindig szeretettel, amikor nézem őket, hogy csak na.
Egyébként a kutya és gyerek reláció együtt őrjítő. Tényleg őrjítő. Az elején, míg beállt nálunk a viszonylagos rend, mindenkinek volt néhány nehéz hete. Főleg a kisebbik kutyának, aki nem értette, ha többen felébredtek már az éjszaka közepén, vele miért nem foglalkozik a kutya sem. A nagyobbik eb pedig egy eléggé magának való háklis öregúr, ő este már fáradt, hagyják békén, köszöni szépen. Így volt, amikor egész egyszerűen sértődötten kivonult a szobából, amikor a csecsemő sírásba kezdett. Neki kellett néhány hónap, míg elfogadta ezt a hangos kis izét, amit Rozinak hívnak.
Több barátnőm is van, akinél pici gyerek és kutyus is van. Nagyon sok mókás sztorit tudunk néha mesélni egymásnak. Persze chaten, mert ugye találkozni elég bonyolult azért… a kedvencem az, amikor az egyik lány még szoptatott. Megetette a babáját, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy a tizenkét esztendős eb is beült mellé a sorba, hogy akkor most ő következne. Ildiéknél pedig konkrétan a német juhász tanítja most a kicsit járni. Kapaszkodik a szőrébe és úgy megy a totyogás. Egy a közös minden sztoriban. Nincs olyan család, ahol már most ne lenne óriási szerelem a kutyus és a kisded között. Nálunk is előbb ugatott Rozi, mint beszélt. A vaú az alapkészlet első darabja. A kisebbik kutyával kukucsol is. Elbújik az ajtó vagy a térelválasztó paraván mögé, aztán egyszer csak kibukkan, nevet és közli: kukucs. Igaz, négylábú barátja egyáltalán nem érti az egészet… pedig Rozi hetek óta gyakorolja már. Egy dologban viszont mindhárman megegyeznek, a reggeli keksznél nincs finomabb. Így én már máshogy nem is tudok elképzelni egy reggelt, minthogy nézem a kicsit, ahogy adagolja az ebeknek a finom falatokat. Kutyául megható jelenet.
Szabó Patrícia
újságíró, blogger
