Még el sem kezdődött, de már is rendkívüli. Rebeka ugyanis kicsit félreértelmezte az Oscar-láz fogalmát és úgy döntött, hogy negyvennyolc órán át egyhuzamban 39 fokos lázban várja a Saul diadalmenetét. A Nurofen-hűtőfürdő-Cataflam csepp hármas egysége tette volna elviselhetővé a ma hajnalt. De miután a férjem éjjel ért haza Varsóból, és mint a Saul fia könyv verziójának kiadója, hajnalban már ment is tovább, így aztán nem sok esélyem maradt az alvásra. Viszont az Oscar-gálával álmodtam. Hol azt, hogy sikerült, hol azt, hogy nem. Így aztán, amikor félálomban érzékeltem, hogy a férjem már mellettem fekszik, csak annyit kérdeztem: megvan? Persze, hogy kipattant a szemem. Bár örömöm nem tartott sokáig, mert a másik oldalamon a kislányom feküdt, akinek már megint vagy még mindig tüzelt a teste a láztól. Settenkedve, hogy a két férfiember fel ne ébredjen, elláttam a kisasszonyt.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de annyira nehezen viselem, amikor elesettek a láztól, a betegségtől. Miközben automatikusan teszem a dolgom, ahogy a dokinéninktől tanultam, közben alig győzöm elhessegetni a rémtörténeteket, amit akarva akaratlanul hallok, olvasok, mit tudom én, honnan, de valahogy eljut hozzám és a kellő pillanatban előtör. Nemrégiben bepillantást nyerhettem egy újdonsült anyukákból álló közösség mindennapjaiba. Egyfelől szuper, mert így az ember lánya sosincs egyedül a gondjaival. Másfelől döbbenetes, hogy az információ áradat ellenére, amivel manapság a technika vívmányainak köszönhetően rendelkezünk, mennyi a bizonytalan, tájékozatlan vagy rosszul tájékozott/tájékoztatott anyuka. Azt hiszem, erről már beszélgettünk. Mintha elveszett volna belőlünk az ösztönösség. Folyton megerősítést várunk másoktól. Azt gondoljuk, hogy attól, mert valamit sokan így vagy úgy gondolnak, akkor nekünk is így vagy úgy kell. Már abban sem merünk magunktól dönteni, hogy adott esetben vagy inkább jelen esetben, a gyerek menjen-e iskolába vagy sem. Körlevelezünk, feltérképezünk, dilemmázunk. Mintha nem lenne saját véleményünk, tapasztalatunk a dolgokról.
Rengeteg minden kavarog ma bennem. És valószínűleg nem csak azért megy ma nehezebben az írás, mert az egész család itthon van és mindenki csak egyvalami apróságot szeretne tőlem. Hanem mert annyi mindenre lehetne épp a mai napon reflektálni. Egyébként is, mától terveztem, hogy végre kiengedem a két hete, mindenféle csodaszerekkel elnyomott betegséget, amitől levert vagyok, gyenge, mindenem fáj, és ráadásul hangom sincs. Kiszámoltam, hogy a héten van rá időm, mert nincs előadás, koncert és szinkron, csak a hét második felében. A barátnőm, akivel megosztottam pár nappal ezelőtt, a tervemet, nagyon röhög most rajtam. Igen, most sincs időm betegnek lenni.
Micsoda nap! Mennyi izgalom! Nem csoda, hogy nem minden évben van február 29-e! Szegény Facebookos like-vadászok, posztkényszeresek. Képzelem, mit érezhetnek most!
#oscar#saul#leo#kockásing#nemmegyeksuliba#szökőnap#
És azt még nem is tudják, hogy elromlott a mosógépem. Két hete! (De erről majd máskor. Most feldolgozás alatt a sztori, feltérképezés alatt a mosási lehetőségek Budapesten.)
Puszi: Réka
