Ti is tudtátok, vagy tudjátok a gyereketek sóhajtásából, hogy mire van szüksége? Számomra mindig csodálatraméltó volt az, ahogy egy anya ráhangolódik gyermekére. Aki még az élmény előtt van, és esetleg tuti tippeket vár, hogy ez a sírás ilyen, az a sírás olyan, az ettől a bejegyzéstől sem lesz sokkal okosabb. Mert ez tényleg annyira személytől függő. Nem is tudom, hogy hogy van ez, de szerintem a szüléssel beindul valami hatodik érzékünk. Hogy tényleg annyira ráérzel a gyereked minden kívánságára, hogy nincs szükség a szavakra. Tudod, hogy most a pocakja fáj, vagy éhes, hogy a foga nő, vagy csíp a popsija. Egyszerűen valahogy ezeket elkezded tudni, és ennek megfelelően tudod kielégíteni az összes igényét is.
Melege van, nyűgös, vagy fáradt, fél, vagy csak azt szeretné, hogy foglalkozzanak vele. Mindent ki tud fejezni a maga módján és ezt mi édesanyák mind érezzük is magunktól, anélkül, hogy ezt valami könyvben elbeszélték volna nekünk.
Attilával mi a szavak nélkül értését a gyerekeinknek
olyan tökélyre fejlesztettük, hogy kis Attila két és fél éves koráig meg sem szólalt. Annyira tudtuk mindig, mit akar, és azt azonnal ki is elégítettük, hogy kisfiunk egyáltalán nem volt ráutalva arra, hogy megszólaljon. Miért is tette volna? Értettük mi őt szavak nélkül is. Tudtuk mi a baja, kimondtuk helyette is, kitaláltuk a gondolatait. Aztán később arra jutottunk, hogy már csak nem járja, hogy ez a gyerek bizony nem beszél. Konzultáltunk egy-két szakértővel, akikkel arra jutottunk, hogy bölcsibe kéne adni a gyereket. Ott nem fogják érteni az ő kis saját nyelvét, kénytelen lesz megszólalni, ha szeretné magát megértetni a többiekkel, úgyhogy így rá fogjuk tudni őt venni arra, hogy beszéljen. Nem telt bele két hét, és Attila megszólalt. Ennyi kellett. Hogy egy olyan közegben legyen, ahol rá volt kényszerítve arra, hogy megértesse magát.
Annának már nem adjuk szájába a szavakat, vele nincs ilyen feladatunk, mint Attilánál volt. Persze tudom, hogy a lányok gyorsabban tanulnak meg beszélni. A családi legendák szerint másfél éves koromban már több mint tíz versszakból álló költeményeket is tudtam szavalni. Lehet, már akkor is színésznőnek képzeltem magam tudat alatt. Amikor rejtett kancsalság miatt szemorvoshoz vittek, egy hosszú dal eléneklésével akartam a vizsgálatról elterelni a figyelmet.
Anna még csak ismétli a szavakat és nem beszél folyékonyan, de Attila már tanítgatja a kishúgát. Vele nem lesz problémánk, hogy nem beszél, az biztos. Most ott tartunk, hogy mindent ismétel, és annyira imádnivaló, ahogy nyiladozik az értelme és szavakkal is kezd velünk interakcióba kerülni.
Nálatok hogy volt? Mikor szólalt meg először a csemetétek? Emlékeztek még, hogy mi volt az első szava?
Írjatok, mert olyan jó olvasni soraitokat!
Puszi: Gabi
