Vannak napok, mikor minden nehezebb, van valami, mi segít nekeeed… Emlékeztek erre a dalra? Egy ízületi fájdalmakat reklámozó filmecske zenéje volt. Ma egész nap ezt dúdolom. Persze nem véletlenül.
Két napja fáj a fejem. És olyan „semmihezsincskedvem” napjaim vannak. Igen, nekem is vannak ilyen napjaim. Illetve inkább úgy fogalmazok, hogy nekem bizony vannak ilyen napjaim. Mert tudom, hogy ezt mostanság nem divatos bevallani. Persze amikor éppen nem ilyen napom van, akkor én is annak vagyok a híve, hogy gondolkodjunk pozitívan, meg teremtsünk mindenfélét magunk köré. De ez nekem nem mindig megy. És azt gondolom, hogy talán nem vagyok ezzel így a világon egyedül. De ha mégis, akkor is vállalom. Igen, én, Farkasházi Réka ma éppen úgy keltem fel, hogy nem találom a helyem. Hogy tele vagyok kétséggel magammal kapcsolatban. Hogy kilátástalannak látom a holnapot. Hogy be kell látnom, hogy bármennyire is szeretem a családomat, nekem szükségem van a rendszeres munkára a teljes harmóniához. Haragszom magamra, mert ez a hangulat rányomja a bélyeget a családdal töltött időre. Ilyenkor egyáltalán nem tudok olyan türelmes lenni, és ez csak tetőzi a bajt. Még mélyebbre húz.
Pontosabban csak húzna. Mert most miközben 
ezeket a sorokat fogalmazom, kezd egy kicsit könnyebb lenni a lelkem. Talán ha az ember rendszerezi a gondolatait, akkor könnyebben látja meg a vélt kuszaságban a helyes irányt? De mi okozza ezeket az elbizonytalanodásokat? A fejfájás? A januári borongós idő? A hormonok? Vagy ezek összessége? Nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy miért van az, hogy viszonylagos rendszerességgel lefutjuk ugyanazokat a köröket. Pontosan tudom, hogy mindig jól alakul az életem, legalábbis mindig úgy, ahogy alakulnia kell. Az elmúlt 35 évben mindig így történt. Akkor meg miért tudok újból és újból kétségbe esni egy pillanatnyi pauzától? Amikor egyébként is annyi dolgom lenne, hogy éppen csak belefér egy átlagos életbe. Szigorlatra készülök és szakdolgozatot kell írnom. Őszre új lemezt szeretnénk. A férjemnek is nagy szüksége van rám, a két gyerek pedig sok-sok tennivaló. Miért van szükség a folytonos visszaigazolásra? Kellek? Pontosan tudom, hogy miért. Mert ebben szocializálódtam. A mi szakmánk ilyen. Castingok, válogatások, megrendelések. Kellek? Nem kellek? Sokszor kellek? Vagy nagyon kellek? Egyszer egy fiatal színésznőtől olvastam egy gondolatot, ami először nagyon meglepett. Azt mondta, hogy ma Magyarországon, aki nem hobbiból csinálja a színházat, boldogtalan ember lesz. Be kell látnom, hogy igaza van. Valahogy úgy alakultak a körülmények, hogy csak nagyon kevesen tudják úgy megélni a hivatásukat, hogy közben nem kell kompromisszumokat kötniük, és nem kell azon aggódniuk, hogy a megélhetésért megint olyan dolgot vállaltak el, ami miatt nehéz tükörbe nézni.
Még szerencse, hogy sok minden foglalkoztat és ilyenformán csak kicsit vagyok kiszolgáltatva a fentebb már említett körülményeknek. Mert a pillanatnyi depresszív hangulatomból felocsúdva már lököm is tovább magam a mindennapok rutinjában. Bejelentkezem az énektanáromhoz. Találkát beszélek meg a szerzőtársakkal. Felhívom a menedzsmentet, hogy tervezzük a jövőt. Könnyű nekem. Most már látom megint. De muszáj volt bevallanom, hogy én is egy tök átlagos ember vagyok. Tök átlagos kétségekkel. és egyáltalán nem vagyok mindig kedves. Tudok kifejezetten undok lenni. Például most a szerencsétlen diszpécserrel, akinek az a munkája, hogy sorra hívja az ügyfeleket, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlattal álljon elő. Nem sikerült neki. Nem kellett. Jé! Ez nem csak a mi szakmánkban van így? Lehet, hogy most ül szegény a telefon mellett és ugyanazt érzi, mint én. Remélem hamarosan olvasni fogja ezeket a sorokat és akkor tudni fogja, hogy vannak napok, mikor minden nehezebb…
Mindenesetre hoztam egy dalt nektek, ami nekem mindig segít a továbblendülésben a rosszabb pillanatokban is.
Puszi: Réka
