Nem akarok félni. Nem akarok olyan világban élni, ahol a félelem szép lassan bekúszik az álmainkba, a mindennapjainkba.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy lehetséges-e, hogy pont a mi generációnk lesz az a szerencsés, aki megússza háborúskodás nélkül? Szeretném hinni, hogy lehet így. De ehhez tennünk kell nekünk is valamit. Persze első lépésként szép gesztus, ha együtt érzünk a közvetlen áldozatokkal. Azt is gondolom viszont, hogy nem elegendő a profilképünket lecserélni. A gondolkodásunkon, az életünkön kell jó nagyot változtatni. Felszínesek vagyunk, fél információkból nagy meggyőződéssel ítélkezünk. Kirekesztünk. Tele van a szívünk haraggal. Nem tudunk már szeretni, elfogadni. Tegyük a kezünket a szívűnkre! Rengeteget puffogunk mostanság. Magamon is észreveszem, hogy keményebb lettem, sokszor tüskés. Persze tudom ez védekezés, csak éppen nagyon rossz energiákat mozgósít.
Pénteken éppen utaztunk a társulattal vidékre. Kicsit nyűglődve, valamitől feszülten telt az utazás. Bár a csapatban nagy szeretet uralkodik, a darabot imádjuk játszani, ráadásul általában óriási a siker. Mégis volt bennem valami békétlenség. Sajnos egyre többször veszem észre magamon. Nem akarom a koromra fogni. Sem a környezetemre. Nyilván érnek hatások, de ki kell találnom valami stratégiát, amitől nem generálok a belső feszültségeimből valami nagyobbat, ami átragad a környezetemre is. Szóval már Pesten jártunk, úgy éjfél körül, amikor begyűrűztek a hírek és vele együtt a félelem is. A férjem külföldön volt. Sok ezer kilométerre tőlem. Én meg hirtelen nagyon elveszettnek éreztem magam. Visszagondoltam az elmúlt órákra, hogy milyen piszlicsáré dolgok miatt éreztem rosszul magam a bőrömben, és ha lehet, hogy még mélyebbre süppedtem a melankóliában. Most már legalább volt rá okom. Nehezen aludtam el. Kavarogtak bennem a gondolatok. Olvastam a híreket és Facebook-posztokat. Aztán reggel tanítani indultam. Nem gondolkodtam, csak elkezdtem beszélni a tanítványaimnak a bennem kavargó gondolatokról. Arra kértem őket, hogy ne féljenek! Csak szeressenek. És tudniuk kell, hogy ők változtathatják meg a világot. Csak bízzanak magukban.
Azóta sokszor és nagyon különböző társaságban beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről. Olyan ijesztő számomra, hogy a közvetlen környezetemben is vannak, akik nem hisznek abban, hogy kis lépésenként, nagy szeretettel valóban lehet valamit tenni. Hagy legyek naiv, hagy gondoljam azt, hogy lehet. Hogy a félelemnél sokkal jobb, ha hiszünk valamiben. Én például a szeretetben. Hagy szeressek, amíg lehet.
Puszi: Réka
