Szabadságra mentem. Semmi nem jogosított fel rá, hiszen épphogy vége lett a téli vakációnak. Nem is voltam különösebben fáradt, viszont iskolai szünet sincs. Szóval sok szempontból is teljes mértékben helytelen és felháborító dolgot tettünk családilag. Hirtelen felindulásból elindultunk öt napra síelni Ausztriába. Muszáj volt. Amolyan kiégés-féle lett úrrá rajtam, depresszióra hasonlító tünetekkel. Idegesítő türelmetlenséggel és hangulatváltozásokkal. Mielőtt elhatalmasodott volna ez az állapot, megszöktem magam elől, hogy visszakapjam az élettel sokkal jobb viszonyban lévő énemet. Jó döntés volt. 2000-3000 méter magasan valahogy tényleg a problémák és a hétköznapok fölé kerekedsz. A kristálytiszta levegő pedig a gondolatokat is kipucolja. Arról nem is beszélve, hogy az ilyesformán ajándékba kapott családi öt nap mindenkinek nagyon jót tesz. És leginkább a családi mindennek.
Hiába figyelek én arra, hogy a családi béke, összhang meg minden hangzatos izé meglegyen a mindennapokban, az egy szem vasárnapi nyugis, közös reggeli nem ugyanaz, mint öt napon keresztül egymás bioritmusára ráállva, nem túl korán, nem túl későn ébredve, komótosan, beszélgetősen, jóízűen falatozva nekiindulni a napnak. A havonta egyszer-kétszer kipréselt társasjátékos este sem jelenti ugyanazt, mint az négy este a bárban zajló, szertartás-szerű családi Rummikub-bajnokság. És persze most majd fájhat a fejünk, hogy hogyan pótoljuk a három nap órai munkáját és házi feladatát, de esküszöm, most ez sem zavar. Hiszen többek között ebből menekültünk ki. Az állandó feladathalomból. Hogy szülőként tulajdonképpen annyi kommunikációs terep maradt számomra, hogy már szinte csak vezényszavak hagyják el a számat. Kelj fel, mosakodj meg, egyél, induljunk, gyere már, egyél, mossál kezet, tanulj, gyakorolj, pakolj be, induljunk, vegyél sapkát, siess, fürödj, egyéligyál, fogmosás, alvás! Ehhez képest most öt napunk volt beszélgetni, kibeszélni, megbeszélni, kérdezni és válaszolni, mesélni, nosztalgiázni, tervezgetni. És a tanulás sem maradt el. Csak épp most egymásról tanultunk sokat. Vagy inkább az életről. Mindenki megküzdötte ugyanis a magáét. Ki a heggyel, ki magával. Anya összeszorított foggal nekiindult a nagy sípályának. Már az út elején kiderült, hogy a hegy továbbra sem a legkomfortosabb terep számára. Rátört a pánik, a majdnem hiszti, de lejött, nem adta fel, viszont belátta, hogy vannak korlátai. A nagytesó megbarátkozott a gondolattal, hogy van olyan dolog, amiben a kicsi tesó ügyesebb és ez nem ciki, viszont cuki. Apa meg… . Apa meg, mint egy kőszikla. Tervezett, vezetett, tanított, óvott, bátorított, büszke volt és csak kicsit dolgozott. És rájött, hogy ezt nagyon élvezi.
Szabadságra mentünk. És most valóban meg is tettük. Szabadnak éreztük magunkat, hiszen megszöktünk. És biz’ isten megtesszük máskor is. Mert nevelhetem én a legtudományosabban a gyerekeimet, szólhatok hozzájuk a legtökéletesebb mondatokat formálva, ezzel óvva a lelküket, járathatom őket a leghiperszuperebbalternatívabb iskolába, a legtöbbet úgyis csak azzal adom nekik, ha együtt vagyunk, közös élményeket szerzünk, együtt tapasztaljuk meg, hogy milyen nagy és szép és összetett ez a világ, ahol élünk.
Puszi: Réka
